Zsoldos - 13. ,,Fejezet"
2010.05.10. 17:09
Farkasok Vagyunk!
Tizennégy, kőből készült szék van felállítva a fennsík nyugati részére. Ebből tizenhármat használnak. Itt van a Sátán is, és egy fénylény, a szílek vezére, és jópár humanoid, valamint három démoni faj képviselője is. Csak egy szék marad üresen. Gyanítom, ez a Földdé, akinek nincs vezetője, ahol teljes káosz uralkodik. Megfigyeltünk már pár szílt. Tényleg humanoidok. Százhatvan centi körül vannak, tagbaszakadtak, tömzsi végtagokkal. Gömbölyű fejük szinte beépül izmos vállukba, csak néhány egyednél látszik rendesen a nyak. Legtöbbjüknek nem nő haja, ám, mint már megszoktuk, itt is van kivétel. Van, akin egyáltalán nem nő szőr, nemhogy haj! Hihetetlenül erősek! Meggyűlik még velük a bajunk, ha netán nyerni szeretnénk.
Észrevettünk még valamit. Zömmel humanoid fajok jelentek meg a viadalon, tehát többségben vagyunk. Azok, akiket a Sátán képvisel, pokolfajzatok. A három démonfajból kettő hihetetlenül ocsmány, és kegyetlen kinézetű. A harmadik azonban erősen humanoid benyomást kelt bennem. Bár mocskos és koszos, valamint bőre színét se egyszerű megállapítani, mégis, mintha humanoid lenne. Nem hasonlítható az előző, vérvörös, lila szemű, három méteres, tűhegyes karmokkal és borotvaéles fogakkal rendelkező démonhoz. De mégsincs köze hozzánk, torz, hosszú végtagjaival, görnyedt hátával.
Aztán feláll a szílek vezére. Az ember úgy képzelné, hogy a vezér, ha már ilyen hatalmas székbe ül, maga is hatalmas. Azonban ez a szíl csak annyiban különbözött, hogy szinte hófehér volt a bőre. Minden harcos néma csendben áll, kis csoportokban, a sajátjaival, és a székek felé néznek. Mi is. A szílek vezére, mint házigazda, megszólal. Röviden köszönt minket. Mindenki néma csendben, mozdulatlanul hallgatja. Egy árnyat látok a szemem sarkában. Oldalra nézek. Mintha Dav lenne…
– Harcosok, fajok, vezérek! Eljött az idő, midőn megmérkőzik a tizennégy világ egymással. Ezen a bajnokságon, mint tudjátok, ti képviselitek a világot, és nem a vezéretek. Az eredményetektől függ, hogy milyen pozícióba kerül világotok az új rendben. Ez a bajnokság több próbából áll össze. Egy világ akkor lesz abszolút vesztes, amikor minden tagja meghal. Mert, ugyan nem lehet ölni, vannak halálesetek. Mert, bár nem direktből ölünk, a sebekbe bele lehet halni, ha esetleg nem bírnák meggyógyítani magukat. Persze nem ez az egyetlen mód az elhalálozásra. Lesz egy körzet, ahol mindenkinek kell egy párviadalt vívni, ahol, ha valaki felülkerekedik, az jogot kap, hogy kivégezze a másikat. Ezt ki lehet használni. A próbák rendkívül változatosak lesznek. Minden képességeteket be kell vetni, és sosem szabad alábecsülni az ellenfelet. Csak a legjobbakkal áltok szemben. Izgalmas torna elé néztek. A világok közül háromból új faj jött el. De most nem terhellek titeket. Egy óra múlva kezdődik a próba. Ideje lenne megtudnotok. Az első feladat, hogy megtaláljatok egy kristályt. Ez a kristály rendkívül fontos, aki véletlenül nem találja meg, szinte vesztett. Ez a kulcs egy másik próbához, ami persze kell még többhöz. Mindössze annyi a feladat, hogy egy,,térkép” alapján megtaláljátok. Ezt a térképet mindössze pár percre fogjátok látni. Aztán magatokra lesztek utalva. És itt az ideje, hogy megpillanthassátok. Ahoi, szerencse fel!
Óriási hangzavar keletkezik. Csataüvöltések, artikulátlan hangok visszhangzanak. Csak állunk, és ámulunk. Ennyi fajt, ennyi harcost. Egyre jobban kételkedünk a győzelemben. Ha egyszer életre-halálra összeakaszkodunk velük, könnyen végünk lehet. Lassan elcsitul a zaj, és tizennégy szíl jön elő. Mindegyik megcéloz egy csapatot. A porba rajzolja a térképet, majd öt perc múlva letörli. Innentől kezdve, minden rajtunk múlik. Minden térkép mást mutat. Kitty mintha lefényképezte volna az agyával. Annál jobb.
A csapatok felépítése nagyjából megegyezik a miénkkel. Négy tagból állnak, bár ezek sokszor veszélyesebbek, mint egy századnyi katona. Ekkor megfogalmazódik bennem egy gondolat, ami nem hagy nyugodni. Ők tudták, hogy négy ember kell. Mégis ötünket küldtek. Tehát tudták előre, hogy valamelyikünk meg fog halni a pokolban. És mit is mondtak? Dav tud a leggyorsabban ablakot nyitni. Csesszék meg! Feláldozták a barátomat! Tehát ők tényleg mindenre felkészültek.
Fred szólt a szíleknek, és kaptunk fegyvereket. Én négy tőrt vettem magamhoz, Bella kardot, és kést, Kitty lándzsát tőrrel, Fred pedig két csatabárdot. Mélyen Fred szemébe nézek. Bólintunk, és körülnézünk. Már várjuk, hogy végre vérre menően verekedhessünk. Vérszomjasan várjuk a próbát. De előbb még van egy kis dolgom. Elbámulok a semmibe. Nem akarok belefogni. Túl nehéz. Lehet, csak én dramatizálom túl a dolgot, de akkor is. Bár csak itt lenne Dav. Azt mondta, még van egy beszélgetésünk. De erre már soha nem kerül sor. Még mennyit kellene tanulnom az okkultizmusról. Az életről, amit normális emberek élnek. Sajnos ennyi jutott nekem. De legalább még élek. És többnyire azok is, akiket szeretek.
Elröhögöm magam. A többiek nem értik, de semmit sem szólnak. Még mindig nem akarok belefogni. Pedig könnyen meglehet, hogy ez lesz az utolsó alkalmam. Mentálisan próbálom Őrnagyot megkeresni. Szinte azonnal csatlakozik. Mintha tudná, mit akarok, csak annyit szól, rajta.
Nincs más a közelben, csak mi vagyunk. A horizonton a szemünk, zavarban vagyunk. Néha oldalra sandítok. Aztán nagy levegőt veszek. Szembe fordulok vele, és a szemébe nézek. Újra elcsodálkozok rajta, mennyire szép a szeme. És tulajdonképpen mindene.
– Te se tudsz mit mondani? – kérdezi aztán
– Nem, pedig lenne mit
– Hát igen – felel, és látom, hogy mosoly bujkál a szája sarkán. Közelebb lépek hozzá, és átölelem.
– Féltelek. Nagyon. Nem kéne itt lenned.
– De. Ide küldtek. Itt van küldetésem.
– Hazudtak nekünk. Tudták, hogy valaki meg fog halni a pokolban. Te is lehettél volna.
– De nem – mondta. A vállamra hajtja a fejét. Sokáig csendben maradunk. Nem kellenek szavak. Azok csak elrontanák ezt. Aztán megszólal – Miért nem akarod, hogy itt legyek?
– Azért, mert szeretlek. És már párszor átéltem, hogy elveszítem a szeretteim. Téged nem akarlak. És nem is foglak!
– Nem fogsz, mert vigyázok magamra. És – megcsuklik a hangja. Felemeli a fejét, és újra a szemembe néz, majd akadozva megint megszólal – én is szeretlek.
A lelkem már a felhők között jár. Érzések kavarognak bennem. Aztán győznek a jók. Egy pillanatra tényleg megszűnik minden más. Lehajolok, és megcsókolom. Zavartan húzzuk félre a fejünket.
Valahogy mégis elengedem. Vissza kell mennünk. Perceken belül kezdődik a próba. Fred fogad engem.
– Csesszék meg. Már megint hazudtak nekünk! A gyilkolást csak az erkölcs tiltja. Tehát nem sok esély van arra, hogy életben maradjunk egy vesztes csata végén.
– Bassza meg! – mordulok föl. – De gyűlölöm őket.
Freddel némán vérbosszút fogadunk. Ezt még a fénylények is meg fogják bánni. Könyörtelen küzdelemben lesz részünk. Nem tehetünk mást, csak harcolunk foggal, körömmel. Ha mással nem tudunk, jó lesz azzal is. Senkire nem számíthatunk. Kiáltás jelzi a próba kezdetét. Futva indulunk el. Szerencse fel!
Zsoldos - 12. ,,Fejezet"
2010.04.28. 20:47
Könny és Vér
Sziklákon ülünk, körülöttünk a már ismert tizennégy hegy. Kitty leplezetlenül zokog, fejét Fred vállába temetve. Bella hozzám bújva szipog. Az én szememből is csurognak a könnyek. Fred elfordult, gyanítom az övéből is. Lassan egy órája sírunk, anélkül, hogy megmozdultunk volna. Összeszedem minden emlékem Davről, és elraktározom. Minden egyes tanító szava jól esik. Eszembe jutnak mosolyai, ahogy végig tudott feküdni az ágyán, ahogy vigyorgott, mint egy hülye. Aztán elapadnak könnyeim. Elengedem Bellát és felállok. Térdig járok az itt állandó ködben. Szemem a sötét égre tapasztom. Valahogy ürességet érzek magamban. Mintha meghalt volna egy részem. És nehéz lesz feltámasztanom. De sikerülhet! Vetek egy pillantást Bellára, és ez a hit egyre erősebb. De nem szabad, hogy akár egy pillanatra is elfelejtsem. Ezt soha nem bírom neki meghálálni. Márpedig nem maradhatok adós. Arrébb sétálok, és leülök egy kőre. Leveszem a pólóm. A bal kezembe koncentrálok egy kevés energiát, majd jobb vállam fölé emelem. Aztán egy mintát karcolok a bőrömbe. Ez, szándékom szerint szürkére színeződik. Az okkultisták legnépszerűbb jelképét, egy kelta keresztet karcoltam, alá három rúnát, melyek együtt kirakják Dav nevét, de külön is jelentéssel bírhatnak. Ezek nem érdekelnek.
Összeakad Bellával a tekintetem. Az a szomorúság, ami benne van, talán még rosszabbá teszi, hogy Dav meghalt. Hiszen nem ismerte túl rég, mégis szívébe zárta. Kittynek is elapadtak lassan a könnyei. Fred immár tiszta, de szomorú szemekkel nézett szét.
Élveztem, ahogy a szél átjárja a felsőtestem. Mintha ki bírna mosni minden bajt belőlem. Bárcsak így lenne. Végül mégis visszaveszem a pólóm. Visszasétálok a többiekhez. Erős vágy él bennem, hogy félrevonjam Bellát, aztán csak vele legyek, ne foglalkozzak semmivel. De mégsem teszem meg. Hiszen Dav nem azért halt meg, hogy abbahagyjuk! Küzdeni kell, végig kell csinálnunk a bajnokságot. Lehet, meghalunk. Benne van a pakliban. Abban, amelyiket felsőbb hatalmak osztanak. Nem olyan felsőbb hatalmak, mint amilyeneket, mi, emberek képzeltünk el, mint Isten, Sátán, ördögök. Hanem tényleg hatalmas lények. Akik még a Sátánnal is játszanak. Aki, ugyan nem teremtik meg a természetet, és nem szabhatnak határokat, mégis terelgethetik útját. Amíg meg nem érik egy világégés. Majd ezt követően újra felépíteni az egészet, mintha Kőműves Kelement játszanának. Nagyban! És amit évmilliók alatt felépítenek, évek alatt porba dől. Aztán, mint egy társasjáték, elkezdi építeni magát, ám ezek a hatalmas lények, mielőtt valaki, vagy esetleg egy világ túlnőné a szerepét, megfékezik, és újra medrébe terelik az építkezést, mint ahogy a folyót szabályozzák.
Egy szót se szólunk. Visszaülök Bella mellé, és átöleljük egymást. Aztán megszólalok. Hangom száraz, beszédem akadozik. Mégis mondom:
– Bella! Tudod, merre vannak a szílek, vagy mik?
– Megkérdezhetem tőlük – felel lassan – Aztán az is érdekel, mennyit tudnak erről! Mert eddig vakon hittem bennük, hogy ők a világon az egyedüliek, akik teljes lényükkel a jó ügy mellett állnak, mégis, egyre több árnyat fedezek fel a fényben. Csalódtam bennük! Úgy volt, hogy végsőkig kitartanak a humanoid fajok mellett, ha kell, felveszik a harcot is a démonokkal, pokolfajzatokkal. És most minket küldenek harcolni, az ő csatájukba. Méghozzá úgy, hogy tudják, szinte a biztos halálba rohanunk. Mert már ezelőtt is tudhatták, hogy oda nem lehet kaput nyitni. . .
Aztán egyszerre abbahagyja. A semmibe fúródik a tekintete, mégis, mintha nézne valamit. Valami kézzel foghatót. Elhomályosul a szeme, nagyon messze néz. Aztán kitisztul, megrázza a fejét. Rám néz, majd sorban a többiekre. Megered a nyelve. Elmondja, mennyit tudott meg a szílekről. Humanoid faj, azonban sokkal fejlettebb az agyuk, ezért nem a technológiájukat fejlesztették, hanem mentális erőiket. Mert sokkal hasznosabb, mint saját példámon is tapasztaltam, ha az ember húsz-harminc varázslabdát ki bír dobálni, ami biztos találat, mintha három tár golyót kilőne egy sorozatvetőből. Ezenkívül igen zord körülmények között is képesek életben maradni. És mivel vezetőik tudják, miről van szó, hogy ők adhatnak otthont a bajnokságnak, jelentős előnyben van részük.
Már nem hallom, mit mond Bella. Pedig szoktam rá figyelni, most mégse megy. Lassan, gépiesen elindulok a többiekkel együtt az egyik hegy irányába. Belépünk a kapun. Amint átérünk, megmozdul bennem valami. Minden érzékszervem, ami eddig pihent, mozgásba lendül. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha a Földi levegőt szagolnám. Itt is hasonló összetétele van, talán csak más arányokban. Mennyivel jobb ez, mint a Pokol bűze. Végignézek a kopár tájon. Borzasztó erősen fúj a szél. Fát csak elvétve látni, dombok hullámzanak a láthatáron.
– Óvatosan gyerekek! – szólalok meg. Mentális erőimet láthatatlan sugár alakjában szétküldöm. Minden egyes élőlényről visszaverődik. Legalább ötvenen lapulnak a közelben. Nem tudom megállapítani, milyen fajúak, azonban sokan vannak. Ez aggasztó – Figyu, legalább ötvenen vannak a dombok mögött. Szerintem ők már tudják, hogy itt vagyunk. Csak nyugodtan. Nem fognak minket bántani, elvileg, de jobb biztosra menni!
– Mekkora zseni vagy, baszki, egy bazi nagy kapun át idejön négy ember, bezzeg a fejlettebb szílek le se szarják az egészet, sőt, észre se veszik – olvas be nekem Fred. Nem haragszok rá, ő is kivan Dav miatt. Inkább Bellához fordulok:
– Mit is kell itt csinálnunk, Bella?
– Ha figyeltél volna. . . – kezdi szemrehányóan
– Mégis hogy? Ezerfelé jár az agyam. Fenébe is!
– Jól van na. Itt kell megkeresni azt a szentélyt, vagy mit, ahol a viadal kezdődik. Útközben sem fognak minket támadni. Mi sem támadhatunk.
– Hogy találhatjuk meg?
– A szentély álcázza magát. Tehát, ha valaki izomember, akkor valószínűleg egy erőpróba juttatja oda, de ha például varázsló, akkor mágiával álcázza magát. Szóval nem lesz könnyű dolgunk. És körülbelül huszonnégy óránk van!
– Akkor haladjunk. Azt hiszem, ez a megkeresés az én szakterületem! – szólok. Elindulunk, és csak gyalogolunk. Az élőlények, bár folyamatosan érezzük őket, mégis eltűnnek, mielőtt meglátnánk őket.
A kopár dombokon túlhaladva egy kiszáradt folyóhoz érünk. Nem tudni, mi folyt benne. Én már semmin nem lepődnék meg. Talán azon, ha végül még jól jönnénk ki ebből az egészből. De hát, ilyen a világ. Sziklák mellett haladunk el, és néhány fát látunk. Húsból! Minden fa színtiszta húsból van! Aztán megpillantunk egy nagyobb dombot. Teteje kopár, csak úgy mint eddig minden. Azonban egy nagy fennsík is található fent. Sohase érünk oda? Hirtelen ötlettől fogva előveszem mentális erőimet. Mozgást érzékelek fent, több száz lényt. Látom Kittyn, ő is észrevette.
Kitty valamit morog pisze orra alatt. Aztán egyszerre minden megelevenedik. A fény táncot jár a hegy tetején, a szél is mintha zenélne, és furcsa hangokat sodor felénk. Fred értetlenül néz, Bella már tudja, miről van szó. Megjelenik egy nagy sziklatömb. Majd körben mégtöbb. Végül pedig legalább száz lény. Középen egy kisebb kódarab. Ez lehet a szentély érdemi része. Végül felfedezek egy kelta keresztet is. Gyorsan odamegyünk, és bevéssük a nevünket. Megbámulnak minket. Nem baj! Fő, hogy végre mi is tehetünk valamit!
Zsoldos - 11. ,,Fejezet"
2010.04.24. 17:56
A zsoldos, a pokolban is zsoldos!
Fredék legnagyobb sajnálatára
Rohanunk a barlang felé, ahogy csak bírunk. A pokol összes teremtménye a sarkunkban van. Csak arra várnak, hogy kimerüljünk, és darabokra téphessenek. Én és Dav futunk hátul, Fred balról fedezi Kittyt, én magam előtt tartom Bellát. Néha belelövünk egy energiagolyót a tömegbe, amitől kidől egy-egy pokolfajzat, de eredményt nem érünk el. Dav elkezd ugyan akadályokat állítani, de sorra zúzzák szét őket a nagyobb démonok, ténylegesen ki se bírjuk próbálni. Kitty megbotlik, csak Freden múlik, hogy nem esik orra. Fred inkább a hátára kapja, és úgy rohan. Futás közben kilép a bakancsából, ezzel is növelve tempóját. Érezzük, hogy Bella is kezd lemaradozni. Mi hárman, még így, hogy Fred Kittyt cipeli, sokkal nagyobb iramban bírnánk futni.
– Bella, gyere a hátamra! – kiálltok előre. Csak bólint, nem szól semmit, inkább lelassít, és mögém áll. Szinte rohanás közben ugrik fel, én pedig varázserővel növelem a tempót – Kitty, te is gyorsítsd Fredet!
Kétszer olyan gyorsan futunk, de csak a legveszélytelenebb démonok maradoztak le. Kitty egy árkot varázsol az üldözők elé, és néhányan a lendülettől beleesnek, de ez is csak a lassításukra volt jó. Egyre közelebb érünk a barlanghoz. Nem tudom, mit remélünk. Hisz, ha a Sátán elé érünk, ő ugyanúgy lemészárolhat minket, mint ezek itt. De a remény hal meg utoljára, tehát fussunk. Szégyen a futás, de szakadjon ketté, aki kerget! Mondjuk ez itt nem akadály, amíg összebírják rakni maguk Dav fut elől, el is éri a barlang bejáratát. Aztán térdre rogy, és vérezni kezd. A válla sérült meg. Éppen csak meg bírunk állni az akadály előtt. Leteszem Bellát, és megkérem, hogy Kittyvel együtt pörköljenek kicsit oda az első démonoknak A láthatatlan akadályra teszem a kezem, és várom, hogy kicsorduljon egy csepp vér. Egy varázsszót üvöltök, és az akadály leomlik. Gyorsan beslisszolunk, mielőtt újra összeállna. A démonok már felakadnak rajta. A Sátán már a sajátjaitól is fél? Hát ez már rossz. Aztán egy minden eddiginél hatalmasabb építményt pillantunk meg. A közepéből intenzíven áramlik az energia. Ha ezt magamba bírnám szívni, talán bárkit legyőzhetnék. . .
Közben gyalogolunk, és bár egy szót se szólunk, mégis megértjük egymást. Nem tudjuk, mire számíthatunk, ha majd találkozunk a Sátánnal. Tehát Bella és Kitty hátul marad, mi hárman pedig bunyóra készen állunk. Állunk elébe, csak rajta. Dav sebe még mindig vérzik. Ijesztő, ha már egy képzett okkultista se bírja begyógyítani. Sokkal nagyobb szinten van, mint mi arról álmodni mernénk. Pár pokolfajzat szétszaladt, jöttünkre. Tudták, ha bejutottunk, akkor vagy erősek vagyunk, vagy a Sátán hívott minket. Tehát nem bánthatnak. Őszinte sajnálatomra egyik sem igaz. Pedig nagy előny lenne. Egy boltív tűnik fel előttünk. Felemelem a fejem. A boltív mintha szénből lenne, fölötte pedig egy ikertorony magasodik. Valami ismeretlen anyagból lehet, fekete felületén néhány folt ragyog vörösen. Csupán egy-egy ablak van az ikertornyon. Azon mintha egy szem bámulna kifelé. A teteje szinte a felhőket súrolja. Ha belül lépcső van, Sátán a talpán, aki felgyalogol. Belépünk, és még nagyobb energiát érzünk. Van egy sanda gyanúm, miszerint minden egyes akadály felfog egy kevéskét az energiából. Elbaktatunk a két torony mellett. Egy kiugró sziklapárkányon egy alakot fedezünk fel. Ez az alak lehet a Sátán. Fáradtan bandukolunk, a szemem mégis minden kis rezdülésre odafigyel. Az alak megfordul, és harsányan elkiáltja magát.
– Ki a tököm zavar már megint?! – mély hangja áthasítja a levegőt. Nem erre számítottam, az egyik leghatalmasabb lénytől. Valami fennkölt beszéd, amiből sugárzik a tiszteletet adó gyűlölet. Erre fel úgy beszél, mint mi. Most erre hogy válaszoljunk? Látom a többieken, hogy ők is ugyanilyen zavarban vannak.
– Mit tudsz a fénylényekről? Mit tudsz arról, miért küldhettek ide? – kiállt elcsukló hangon Dav, miközben sérült jobb vállát markolja.
– Mi van a fénylényekkel? Már megint kavarják a szart?
– Hé! – kiállt fel Bella.
– Csitt – szólok rá.
– Mi az? – kérdez vissza
– Nyugodj le, ez az a hely, ahol minden szónak súlya van – felelem.
– De tudok valamennyit a küldetésetekről – szólal meg ismét a Sátán, megunva magánveszekedésünk – tudom, hogy miért küldtek ide titeket. A világ egyensúlyban van, egy bizonyos időre. Aztán kibillen, és mind a tizennégy világon apokalipszis veszi kezdetét. Ez sorban van. Nem a tiétek az első, de nem is az utolsó. Már csak két világ érintetlen. A Paradicsom, és a Szílek földje. Mivel ez az egyensúly visszaállítható, többször is megismétlődik. Én eddig hármat éltem meg, pedig csak öt volt összesen. A milliárd évek alatt. Ilyenkor mind a tizennégy világból jönnek harcosok, hogy megteremtsék az új világrendet. Egy semleges területen rendezik meg ezt a viadalt. Néha több világban is harcolnak egymással a versenyzők. Ez szinte egy bajnokság. Csak a legjobb maradhat, még sincsenek halottak. Ugyanis nem szokás megölni az ellenfelet, kivéve, ha tisztességtelen eszközökhöz folyamodik. Ezen a bajnokságon mind a tizennégy világot képviselik, és a győztes harcos világa kerül az értéklánc csúcsára. Természetesen a Paradicsom és a Pokol és az energiákban szegény Föld szerepe is ugyanaz marad. Csak a ranggal meg bírják óvni helyüket. Ez egészen a következő apokalipszisig érvényes. Úgy érzem, ti fogjátok képviselni a Földet. Tudni kell, hogy ember még nem vett részt a bajnokságon. Bár humanoid lényekkel van tele a fél világ, mégis vannak egészen másfajták is. Mint amilyenekkel itt találkozhattatok.
Előlép a fénybe. Magas, csak nadrágot visel, fehér bőrű, testén rengeteg varrat van, haja nincs, izmai félelmetesen ki vannak dolgozva. Nincsenek szarvai, csak két marhanagy, hártyás szárny áll ki a hátából. Egyik kezét előrenyújtja.
– Mielőtt elmennétek, meg kell küzdenetek egy teremtményemmel. Menekülhettek is. Rajta, Adolf!
– Ide nem bírnak kaput nyitni! – kiállt fel Bella. Harcolni kell, életre, halálra. Itt utoljára.
Egy groteszk lény mászik elő a sziklák közül. Testalkata egy kutyára hasonlít, azonban se szőr, se pikkely, toll nincs rajta. Csak izom. A fura dudorok gyurmaszerűvé teszik.Mellső végtagjai aránytalanul nagyok, a hátsókhoz képest. Feje is olyan, mint egy farkasé, de előreugró álkapcsa krokodilra hajaz. Szeme nincs, szájában pengeéles fogak sorakoznak, füle is kicsi, orrlyuka állandóan mozog. Két lábra áll, karma súrolják a földet. Körbeszimatol, majd előrelendül, és Dav vállát harapja meg! Az energia, amit eddig gyűjtöttem, most egy árnykés alakjában megszilárdul, és Adolf testébe hatol. Vinnyogva leszáll Davről, de újra lendül. Freddel együtt verekszünk vele, mégis fölényben van. A lányok Davet ápolják, akinek sebe még erősebben vérzik, mint eddig bármikor. Nagy nehezen talpra áll.
– Készüljetek fel, azonnal menekülnötök kell. Velem ne törődjetek, nekem már mindegy. Sőt, szinte örülök, hogy nem kell ebben a bajnokságban részt venni. De féltelek téged Des, vigyázz Bellára, és magadra is. Kittyt azért nem mondom, mert rá, szerintem Fred fog ügyelni.
Aztán varázsszót kiállt, és testéből fehér fény tör elő. Meginog a lábán, mégis talpon marad. Varázsigét üvölt. Szinte darabokra szakad a teste. Mellette egy átjáró nyílik ki. Fred még egyet belebikáz Adolf orrába, aztán ugrik. Én már átlöktem Kittyt és Bellát.
– Dav, hiányozni fogsz. Nem felejtünk el! – mondom szomorúan, és még utoljára látom arcán, azt a szomorkás mosolyt, ami, mint mindig, most is idióta vigyorgásba csap át. Ez az utolsó emlékem róla.
Amint belépek a fehér párába, Dav több ezer darabra szakad.
Zsoldos - 10. ,,Fejezet"
2010.04.15. 21:37
A Pokol sikátora
A lányok elmentek átöltözni. Mi is elkezdtünk. Jó volt végre levenni a vértől mocskos ruhákat, és tisztákat felvenni. Farmerbe bújtunk, mindenki a sajátjába, és kényelmes pólót veszünk fel. Az enyémen például egy metálbanda vigyorog a világra. Leülünk a földre, és várunk. Közben van időm gondolkozni az egészen. Csak ezt éljük túl. Legyen vége a harcnak, a háborúnak. Régebben ez volt az életem, élveztem, hogy zsoldosként tengettem napjaim, nem volt miért élnem. Nem kötöttem szorosabb barátságokat, mert tudtam, bármikor, bárkit megölhetnek közölünk. És akkor fájni fog az elválás. A családom halott volt, vagy elhagyott. Őrnaggyal kerültem közelebbi barátságba, de vele is csak néha, laktanyán kívül tudtam beszélni. Amíg bent voltunk, ő a felettesem volt. Dav pedig, hogy is mondjam. Bírom őt, jófej, meg minden, és ő szinte mindent tud rólam, mert belelát a fejembe. Ezért nem tudok vele jobban összehaverkodni. Nehéz olyan emberrel beszélni, aki úgyis tud mindent. De ez már a múlt. Freddel szinte elválaszthatatlan barátok lettünk, és úgy néz ki, lassacskán rokonok is. Megtaláltam Kittyt, és már érzem, újra van családom. Aztán itt van Dav, megint csak. Őt is egyre jobban kedvelem. Nem annyira, de egyre jobban. És persze Bellát is nagyon kedvelem. Féltem, amíg velem van. Félteném, ha nem lenne velem. Félteni is fogom, amíg nem lesz vége ennek. Tehát ez a felállás. Csessze meg! Pont velem? Minden összejött ebben az életben.
Kitty és Bella visszaért. Nem igyekeztek túlságosan. Halálra untuk magunkat. Igazából senki sem próbálkozott beszélgetéssel, bezzeg ők vígan kacarászva értek vissza. Mintha meg is mosakodtak volna. Lényegtelen. Azt se tudjuk, mi a feladatunk.
– Most mi legyen? – mordulok fel kissé durván. Bella válaszol rá nyugodt hangon:
– Tovább megyünk a pokol belsejébe. Aztán majd meglátjuk, mikor üzennek újra a fénylények.
– A tököm kivan a fénylényekkel. Ők miért nem bírnak harcolni? Úgy hallottam, hogy nagyon erősek – fakad ki Fred, aki időközben Kitty mellé húzódott.
– Ők sem képesek mindenre – érvel Bella
– Mi pedig öten vagyunk! Két okkultista, egy ex-fénylény, egy mágus-féle, és egy katona. Így sokkal több esélyünk van.
– Nem küldtek volna ide, ha nem tudjuk végigcsinálni – száll be a vitába Dav is.
– Így is majdnem meghaltunk –szólalok meg újra.
– Tényleg, Des, a fénylények azt mondták, hogy ezt még egyszer ne csináld – szólal meg újfent Bella
– Nem érdekelnek a fénylények!
– Akkor az én kedvemért Des, légy szíves – kérlel angyali hangon. Az az én hibám, hogy nem tudok erre nemet mondani. Még egyszer felmordulok, de már csak megszokásból. Aztán elkönyvelem, az első esetet, amikor megalkudtam. És az a legfurcsább az egészben, hogy nem bántam meg.
– Tehát fiúk lányok, megyünk tovább a pokolban? – kérdezi Dav, akinek arcára visszatér az a vigyor, amit már régen láttam. Végre. Visszatér belém a remény, ezt az arcot látva. Fred szemében csillog az aggódás, mégis benne van az a régi tűz, ami közös bennünk. A harc az életünk része. Bella fél és aggódik, mégis elszántan néz a távolba. Kitty is mereven néz egy pontra, szeméből nem tudok érzelmeket kiolvasni. Aztán farkasszemet néz Freddel, és megfogja a kezét. Semmit nem szólok, csak cinkos vigyort váltok Davel. Van akkora barom, mint amilyen én voltam!
– Ha csak itt állunk, a feladatot lehúzhatjuk a vécén is! Rajta emberek, haladjunk! – kiálltok ünneprontóan. Erre már Bella is elvigyorodik, Kitty azonban rosszallóan néz, de amint meglátja, hogy Fred is vigyorog, ő is felenged.
Vidáman indulunk előre. Egy lerobbant város látványa tárul elénk. Bedőlt házfalak, sötét utcák, szűk sikátorok. Sikolyok is hallatszanak, a vörös égen kárhozottak szálltak. Akik még tudnak szállni, sokan azt hiszem már nem. Egy kis magaslaton hatalmas lyuk tátong. Azt hiszem, ez lehet a Sátán lakhelye. Majd meglátjuk. Görnyedve vágunk át az üres téren. Lassan elérjük a város szélét. Kihalt minden. Néhány démon ugyan köröz a magasban, de nem figyelnek ránk. Túl jelentéktelenek vagyunk számukra. És ez a mi szerencsénk. Kést húzok elő, semmi mást nem használok. Varázsoljon az, aki tudja uralni, és bunyózzon az, aki azt tanulta éveken át! És ezek mi vagyunk Freddel. Lassan, saroktól sarokig haladunk, ahogy azt a kiképzésen tanultuk. Kerüljük a szörnyeket, az elkárhozottakat. A többiek lemaradva jönnek mögöttünk, mi néhány pokolfajzatot elhalogattatunk a sikátorokban, de örökre. A város központját igyekezzük kerülni, a város szélén araszolgatunk. Minél kijjebb, annál nagyobb a biztonság. Szerintünk. Bár eddig semmilyen rendszert nem fedeztünk fel ebben a világban. Az események minden előzmény nélkül történnek, úgy ahogy kedvük tartja.
Sötét sikátorba kanyarodunk be, ami akár egy kilométer hosszú is lehet. Támadásra készen araszolunk, de arra, ami ezután jön, még csak nem is számítottunk. A disznóképű démon jelenik meg, de nem egyedül. Vagy öt kis pokolfajzat van vele, és tíz láncra vert kárhozott lélek. Lassan lépek előre. Látom, hogy Fred tétovázik. Dav is előre lép, most ő lesz a legnagyobb segítség, és Bella, aki a kárhozottak ellen eredményes lehet. Kitty hátra marad, és energiát gyűjt. Hatalmas csapásra készül. Több pokolfajzatot is eltörölhet vele. Bella kezében is fény gyúl, de csak halovány. Tudjuk, ha ezt elengedi, itt elszabadul a pokol. Hehe. Imádom a szóvicceket.
Előreugrok, és bemosok egyet a disznóképűnek. Még mindig nem vagyok teljesen ép. Belém bír rúgni, de az ütés elől elhajolok. Elkapom a kezét, és megrántom. Tartja magát. Ez kell nekem! Elrugaszkodok, és arcon rúgom. Hátrahőköl. Már szúrnám le, amikor egy pokolfajzat oldalról nekem ütközik. Megrúgom, arcon csapom, és áramot vezetek belé. Nem hal meg, de sokkot kap. Elég ez nekem. Közben sajnos a disznófejű magához tér, így nem bírom megadni neki a kegyelemdöfést. De nem baj, lesz ez még így se. Rúgok felé, azonban levédi. Ütök is, ám ezeket ugyanúgy hárítja. Bekapok néhány ütést, hol figyelmetlenségből, hol taktikából. Az erősebbeket azonban szintén levédem. Mégis mágiához folyamodok. Fokozom a gyorsaságom. Nem bír eltalálni, ellenben én több ütést is beviszek, nem egyszer megkarcolom. Fürgén mozgok, mégse fáradok el annyira, mint kéne. Kitty tűzcsóvái hihetetlen mértékű pusztítást végeznek, több pokolfajzat is meghal. Dav energiagömbjei is egypár kárhozottat, és néhány erre tévedt démont megöl. Aztán Bella is elengedi az erejét, és már mindenki ver mindenkit. Megszűnik az egy az egy ellen típusú viadal, mindenki a démonok ellen, és a démonok szó szerint mindenki ellen. Egymást is ugyanúgy marták, mint minket. Több sebet is szerzünk, és lassan, azt lehet mondani, bokáig állunk a vérben. Néhány démon beleket hány, epét köp. Vannak, akik megbotlanak, és elesnek. Egyik pillanatban még élnek, de pár másodperc alatt halálra tapossák őket. Messzire sodródok Fredtől. Túl messzire, mintsem fedezni tudna, amíg a disznóképűt legyilkolom. Már semmit nem ér a gyorsaságom, inkább pajzsot próbálok magam köré koncentrálni. Nem sikerül túl jól, de a gyengébb démonok sorra lepattannak, és az erősebbeknek is lassul a mozgásuk a pajzs terébe érve. De ha azt nézzük, hogy az erősebbek így is meg tudnak ütni, és a gyengébbekkel a pajzs nélkül is elbánok, csak elemésztem a varázserőm. Elvágom egy démon torkát, egy másikat elgáncsolok. Gyorsan felkel, de már félholt. Aztán arra leszek figyelmes, hogy energiagömbök, tűzcsóvák és fénylabdák röpködnek körülöttem. Nagy pusztítást végeznek a démonok közt. A szememmel megkeresem Kittyt. Gondolatban kapcsolatba lépek vele. Megtudom, hogy ennél jóval nagyobb pusztításra is képes lenne, csak hagynék békén pár percre. Mágiám segítségével két ugrással mellette termek. Testőrként védem, nem engedek közel hozzá senkit. Aztán pár perc alatt tényleg összeszedi az energiáit. Davnek és Frednek ordítok, hogy jöjjenek el onnan. Bella Kitty mögött áll. Dav gyorsan kapcsol, és kirántja magával Fredet is a tömegből. Kitty a szája elé emeli kezeit, tölcsért formál, és megfújja azt. Egy óriási lángoszlop hasít végig a démonok tömegén. Érzem a tűz forróságát, belekönnyezik a szemem. Aztán lassan csak a lángok táncát látom.
Zsoldos - 9. ,,Fejezet"
2010.04.08. 20:59
A Pokol előtere
Kitty a földön fekszik, Bellát sarokba szorították, Davnek letépték a bal lábfejét. Fred épp egy lángoló kutyával hadakozik, míg én egy disznó fejű, embertestű démont próbálok megölni. Dav még dobál energiagömböket, amivel néhány kisebb pokolfajzatot visszatart, de már nem sokáig bírja. Nekem pedig sem az izmaim nem acélosodtak még meg a sebesülés után, sem a mentális energiám nem állt teljesen helyre, mióta segítettem Bellának testet formálni. De itt sokkal többet tudok felszívni, mivel ezek az energiák is ugyanabból a hatalomból vannak, mint amik a Földön jelen vannak. Csak itt sokkal több ártó körülmény van, főleg ha még hozzávesszük, hogy csak épp testben lehet az energiákat uralni.
Tűzgolyót hozok létre és legyömöszölöm a disznó torkán. A démon szétég ugyan, de újra összerakja magát. Pengék villannak, és egyre közelednek Kitty felé. Ellököm a démont, és rohannék segíteni, de Fred megelőz. Inkább Bella felé fordulok, és három pokolfajzatot félrelökve mellette termek. Közben észreveszem, hogy Dav meggyógyította magát, és a keze úgy jár, mint a motolla. Embert nem láttam még ilyen gyorsan ütni. Amíg bambulok, valaki arcon csap. Estemben még megrúgok egy valamit, de nem sokra megyek vele. Bella olyan fehér fényt teremt, amit legutoljára a fénylényeken láttam. Néhány alsóbbrendű lény elszalad, de a behemót itt marad. Próbálok felkelni, de néhány menekülő lény megtapos. Nem baj, újra felállok, és mélyre nyúlok a mentális energiák között. Lassan megformálódik bennem egy igézet. Dulakodás közben mormolom, közben sok karcolást szerzek, de még élek. Aztán ellökdösök a közelemből minden démont, aztán a behemót felé fordulok. A fejem fölé emelem a kezeimet, és egy szót kiálltok. Árnyékok mozognak a kezem körül, és lassan formát öltenek. Két árnyékszablya alakjában szilárdulnak meg. Ívet írok le, és az egyiket Davnek dobom át. Egy kézzel hatásosabb vagyok. Áramot fejlesztek, és megsütök vele egy kisebb démont. Szegény Fred. Nehéz dolga lehet, és mégis állja a sarat. Kitty mintha magához tért volna egy kicsit, és küldözget energiacsóvákat. Dav ügyesen hadakozik, és Bella is kitesz magáért. Hát rám marad a behemót. Körbesandítok, és megállapítom, hogy ez a legnagyobb démon. Hát akkor essünk neki!
Elrugaszkodok a földről, hátrarántom a kardom, és újabb adag áramot fejlesztek. Behemót nagy termetéhez képes hihetetlenül gyorsan mozog. Egy csúnya vágást ejt az arcomon, én cserébe áramot vezetek belé, de szinte fel se veszi. Ebből is látszik mennyivel magasabb rendű. Talpra érkezem, de rögtön arrébb kell gurulnom, nehogy eltaposson. Gyorsan meg kell ölnöm, ha nem akarom, hogy mindannyian itt pusztuljunk. A szablyám összemegy, pont, ahogy akarom. Energiát gyűjtök a lábamba, és fellendülök, áthasítom a levegőt, és az arcába mártom az árnykésem Aztán a méretét duplájára növelem. És szélesítek is rajta. Aztán kihúzom, és megpróbálok jó messzire ugrani. Nem járok jól, elkapja a lábam és fejjel lefelé lógat. Megüt egyszer, még egyszer, és még, és még. Már alig látok, amikor egy fényes valami arcul csapja behemótot. Aztán egy újabb árnykard csúszik a húsába, de megszűnik, mielőtt bármit is csinálnánk vele. Nincs erőm fenntartani. A behemót elenged, én a földre esek. Nagy nehezen talpra állok, de lábam imbolyog, alig bírom magam megtartani. Egy kést veszek fel a földről. Tántorogva lépek kettőt a behemót felé, de többre már nem futja. Érzem, ahogy dőlni kezd a testem, de eddig azt hittem, ilyen csak a mesékben van. Hát nem. Valaki mellém szalad, és megtart, mielőtt elesnék. Davet nézem, ahogy csépeli a behemótot. Hihetetlenül gyorsan mozog, behemót csak kapkodja a fejét, és fintorog fájdalmában. Fred ököllel, Bella pedig energialabdákkal tartja távol Davtől a kisebb démonokat. Tehát Kittyre támaszkodok. Ebben az életben másodszorra.
Egy démon csapódik Kittynek, aki összecsuklik. Majdnem én is rá esek, de erőt veszek magamon. A kést a démonba mártom, majd megtöltöm energiával. A démon darabokra szakad, és soha többé nem kel fel. Tántorogva közeledek behemóthoz, és erőt gyűjtök. Arrébb lökök néhány kis démont, amíg elérek hozzá.
– Menj onnan Des, megöl! – sikolt fel Bella
– Takarodj onnan te barom, ez a démon kibelez! – üvölt Fred is. Csak legyintek rájuk, eldöntöttem magamban. Megölöm, bármi áron. Az erőim egy pontba koncentrálom. Addig csinálom, amíg láthatóvá nem válik. Színe elbűvöl. Fekete alapban lila csíkok játszadoznak. Aztán erőfeszítések árán elérem, hogy megmozduljon. Spirál alakban szál az ég felé, aztán megáll, és tovább lebeg. Hirtelen zuhanni kezd, egyenesen felém. A lányok felsikoltanak, Fred felkiált, de tenni senki nem tud semmit. Elnyel a gömb. Elnyel a sötétség. Semmit sem látok, csak a fekete gömb belsejét.
Sebeim begyógyultak, amíg a gömbben voltam, energiáim feltöltődtek. Testem ezek segítségével eldeformáltam. Karmokat növesztettem, izmaim megkétszereztem, érzékeim kiélesedtek. A bal könyökömből egy tőr nőtt ki kéz helyett. Felüvöltök, és a démon felé ugrok. Isten véled behemót! Dav ösztönösen félreáll. A bal kezemmel a behemót füle mögé szúrok. Kicsit megmozgatom a kezem, és még mélyebbre döfök vele. Aztán a jobb kezemmel végigkarmolom az arcát. Csak egy nagy adag véres maszlag maradt a helyén. De még mindig kitart! A többiek harcának zajai is ideszűrődnek, de csak arra jók, hogy még jobban felhergeljem magam. Gyűlik bennem az energia, majd a számon át készül távozni. Kígyó módjára tekereg, majd a behemót szájához kapcsolódik. Aztán egyre vastagodik, mindaddig, míg el nem kezd feszülni a szám. Érzem, ahogy fogy az erőm. Lassan kezem újra kéz lesz, karmaim is eltűnnek, izmaim normálméretűre lohadnak. Kirántom a karom a húsából.
Fred óriásit ugrik, és átvágja behemót torkát. Erős sugárban tör elő a vére, térdre rogy. Rendületlen állok, nem veszem észre, hogy így is meg fog halni. Érzem, ahogy szenved, de nem értem, miért vannak úgy oda. Bella mellém ugrik, felé fordulok, ezzel megszakítom az energia áramlását. Átkarol, és hátrafelé ugrik velem. Aztán amint földet érünk, másik karjával is átölel, én pedig viszonzom az ölelést. Egy percig sem tart, gyorsan szétrebbenünk, és nézzük, ahogy a démonok elkotródnak, mivel meghalt a vezérük. Aztán visszatérünk az ölelésbe. Csak nézem őt. Csinos arcát, arányos melleit, íves nyakát, barna haját, szép szemeit. Aztán áthajolok a válla felett, és szemügyre veszem formás fenekét, karcsú derekát. És nem akarom elengedni! Elveszett az időérzékem, nem tudom, mennyi ideje ölelkezünk. Nem is érdekel. Megbillen, és fáradt izmaimmal nehezemre esik megtartani, még ezt a könnyű testet is. De mégis sikerül.
– Hehe, már a saját lábamon sem bírok megállni! – suttogja
– Nem baj, még meg bírlak tartani – válaszolok neki. Még szorosabban öleljük egymást. Nem zavar minket, hogy ruhánk vértől csatakos, mindketten mocskosak vagyunk. Aztán lassan magunkhoz térünk a kábulatból. Kibontakozunk az ölelésből, és zavartan nézünk egymásra. Aztán másfelé kezdek bámulni. Észreveszem, ahogy Dav zavartan áll egymagában. Nem értem miért, hisz Kitty és Fred. . . Megszakad a gondolatom, amikor meglátom őket. Ők is ölelkeznek. Már értem Davet. Odabicegek hozzá, bár nem akaródzik elmozdulnom Bella mellől.
– Sikerült, győztünk! – mondom rekedt hangon. Látom, hogy csillog a szeme, de örömön kívül aggodalom is bujkál benne.
– Igen, egy csatát már megnyertünk. De hát hogy? Mivé lettél?! Túlságosan elragadtattad magad az okkultista erőktől. Nem szabad, csak annyit használni, amennyit ismerünk. Különben végzetes lehet. Ez is majdnem megölt. Ha Bella nem segít, akkor meghalsz! Amúgy Belláról még lesz egy beszélgetésünk, ha elmentünk innen.
– Értem. És ezentúl nem fogom használni ezeket az erőket. Ígérem. Így oké? És beszélgethetünk majd.
Kitty és Fred is abbahagyja az ölelkezést. Közelebb húzódunk egymáshoz. Valahogy megint Bella mellé kerülök. Gyorsan végig nézünk magunkon. Véresek vagyunk, mocskosak, fáradtak. De még élünk, győztünk az első csatában. De lesz több, és itt nincs hová hátrálni. Sóhajtok, és a többiekkel együtt bámulom a pokol vörös egét. Aztán lassú mozdulattal átkarolom Bellát.
Zsoldos - 8. ,,Fejezet"
2010.04.03. 14:24
Árnyékból a Fénybe
A lovak lovas nélkül száguldanak. Nem ugyanott vagyunk, ahol pár perce. Abban a világban már régen megölték az utolsó lovakat, mint élelemforrást. Ügyet sem vetnek ránk, és ez meglep. Nem is kicsit, mégis nyugodtan fekszünk tovább. Hiába kezdenénk el körözni, hiszen éjszaka nem ismernénk ki magunkat. Aludni viszont nem akarunk, épp az idegen környék miatt. Bár nem gyanakodunk rá, hogy megtámadnak, jobb biztosra menni. Csöndben várjuk, hogy valamelyest kihajnalodjon.
A hajnal csak nehezen jön el. És mire eljön, úgy érezzük, mintha éveket vártunk volna. Pedig csak pár óra volt. A hajnal is furcsa. Az elsőnek eltűntek a csillagok, majd halványan felragyogott a nap, ezután pedig szépen bevörösödött az ég alja. Madarak szálltak fel, megmozdultak a látóhatár szélei. Egy óriási pusztán voltunk, messzire lehetett látni. Mindenfelől mozgást érzékeltünk. Talpra ugrottunk, lőfegyvert kerestünk, de mind eltűnt. És a kések is. Minden, a zsákokban sem maradt semmi. Nem gondoltam volna, hogy az éjszaka ennyi lényt rejt el. Talán ennek köszönhetjük az életünket. Furcsa érzés fogott el. Mintha hiányozna még valami. Körben álltunk, védekezésre készen. Feszültek voltak az idegeink. Az élővilág hasonlított arra, ami egykoron a földön volt. Pockok, marhák, lovak, rókák szaladgáltak fel alá. Egy közeli facsoportból egy medve cammogott elő.
– Tűnjünk el, ezek közül bármelyik ki bír csinálni minket! – szólt fojtott hangon Fred. Csak bólintunk, és elindulunk. Szó nélkül mindenki egy irányba kezd el menni. Lassan érezzük, jól döntöttünk, folyó állja az utunkat. Megmosakodunk, iszunk, gyümölcsöt szedünk, és tanácskozni kezdünk, hogy is menjünk tovább. A folyóhoz lépek. A hiányérzet nem szűnt meg. A vízbe bámulok. Ragyogóan tiszta, látni benne a halakat, látni az alját. Ilyen tiszta vizet életemben nem láttam.
Valaki visszabámul rám a víz alól. Hátrahőkölök, de a többiek nem veszik észre. Ráhunyorgok a szemre, de az meg se rebben. Ismerős nekem. Lassan közeledik a felszínhez. Még egy lépést teszek hátra, ezt már észreveszik a többiek is. Azonban nem foglalkoznak vele. Csupán Fred jön közelebb, de nem látja a szemet. Aztán a szem eléri a víztükröt, és meglátom a fény-testet is. Hirtelen eszembe jut ájulásom. Fred már egy fadarabot szorongat, és hátrafelé lépked. A lány áttöri a vizet, és fény-teste kiemelkedik a levegőre. Visszaintem Fredet, aki kelletlenül lép hátrább. A lány csodálatosan fénylő ezüstszín szemekkel néz ránk. Dav felkiált döbbenetében, Flo és Kitty halkan felsikolt, Őrnagy Pierrel karöltve ugrott talpra, készen arra, hogy bárkit megverjen. Intetten nekik. A fénylány közelebb lebegett hozzánk. Remény öntötte el a szívünk. Hát egy angyal jött el közénk?
– Nem vagyok angyal. Ember vagyok, abból a világból, amelyikből ti is jöttetek.
– De hát akkor. . .– kezdett bele Dav
– Többnek hittek, ezért elhoztak ide, a béke utolsó szigetére. De itt rá kellett jönniük, sokkal kevesebb vagyok, mint ők, az angyalok. Igazából nem is angyalok, csak így könnyebb megérteni
– Hát akkor mik? – kérdezem
– Fénylények. Azt hiszem ez a szó illik rájuk. De mint mondtam, idehoztak, aztán pár perc alatt kitaszított lettem. Ugyanis amit ott pár év alatt sikerült megtudniuk, felülbírálta az, amit itt pár perc alatt sikerült. De ezt már nem tudták visszacsinálni. Amint átlépnek ide a fénylény tulajdonságokkal rendelkezőek, fénytestük keletkezik, amit nem tudnak levetni. Tehát már itt kellett maradnom. Évek telhettek el a Földön, közben folyamatosan kerestem az átjárót. Éreztem kisebb nagyobb erőket, de egyik se volt elég hatalmas, hogy visszabírjon vinni. Aztán megéreztem egy szokatlanul nagy energiát. Kétszer, háromszor nyúlt át ide, de akkor sem maradt addig, hogy meg bírjam nézni ki az. Aztán amikor mégis megéreztem kevesebb volt, mint eddig. És fogyott. Próbáltam neki segíteni, de igazán kevés energiát tudok átkoncentrálni a Földre. Amikor azonban arra a síkra lépett, ami összekapcsolja A Tizennégy Világot, segítségére siettem. Próbáltam megóvni, tereltem, aztán kapcsolatban maradtam vele. Végül pedig, energiáját felhasználva, idehoztalak titeket.
Elhallgat. Mi is csöndben ülünk, nem szólunk egy szót sem. Az jár a fejemben, amit mondott. Hogy ez a béke utolsó szigete. Mit is mondott? Tizennégy világ van, tehát ezen kívül tizenhárom. Vagyis tizenhárom világon dúl a harc, a pusztítás. Nem csak mi jártunk így. De más is szöget üt ez a fejemben. Ő hozott ide minket, de én mégsem érzem az erőt.
Még nagyobb ragyogás zökkent ki elmélkedésemből. Pierre. Lassan fény veszi körül a testét. Majd fény lesz a teste. Végül olyan lesz, mint a fénylány. Csak a szeme különbözik. Csakhogy az ő szeme megmarad kéknek. Döbbenten kiáltozunk, ő azonban meg sem szólal. Mintha tudná, és bizonyára tudja is, hogy ennek így kellett lennie. Fénylények vesznek minket körül. Hallom szavaikat, és értem is, csak a mondanivalójuk nem hatol el az elmémig. Mert nem tudom felfogni, túl fejletlen az agyam, mint az embereké általában.
– Desmond, vállalnád-e, hogy Bellanak újra emberi külsőt adj? – kérdez engem az egyik fénylény. Bólintok, mert szólni nem tudok. – Akkor csak engedd szabadon az energiáid, Bella vezetni fog.
A fénylány, azaz Bella hozzám lebeg. Megfogja a kezem, és elkezdi keresni az energiáim. Azonban nekem nincs. Itt nincs. Viszont van egy ötletem. Ez abból áll, hogy transzformátorként alkalmazom a teste. Az ő okkult erejéből táplálkozok, amit a testemben a már megszokott energiává alakítok át. És ő ezt használja fel. Érzem, ahogy körvonalakat húz magán, megadja arca vonásait, izmait, fejformáját, mindent. Egy óra alatt kész van. Kész a teste, csupán a fényt kell leszakítani róla. Így még nehezebb a dolgom, mivel teste miatt kevesebb energiát tud felvenni. Már csak egy utolsó nekirugaszkodás. Gyűjtöm az energiát, egyre csak gyűjtöm. Aztán eszembe jut, hogy amikor idejöttünk, egy hatalmas energiaburok vett minket körül. Ez ugyan megszűnt, az ereje nem tűnhetett el. Próbálok messzebbre kószálni, és meg is találom, amit keresek. Így ugyan lassabban, de biztosan bírom az energiát felvenni. Amikor összegyűlt a kellő mennyiségű energia, teste körvonalaira koncentrálja, és megpróbálja letépni magáról. Két, három sikertelen próbálkozás után sikerül. Feltűnik előttem a hajdani Bella. Aztán előlép az előbbi fénylény, és így szól:
– Most mennetek kell, itt elvégeztétek a dolgotok. Csupán ketten fognak maradni közületek Pierren kívül. Flo és Őrnagy lesz az a két ember. A többieknek még sok dolguk van. Bella, te leszel az, aki kapcsolatot fog tartani köztünk. Dav lesz az, aki meg fogja mondani, mit nem csinál helyesen tanítványa. Kitty lesz az, aki figyelmeztet, ha közel a veszély, mert egyedül ő képes erre ösztönösen. Des lesz az, aki ereje olyannyira nélkülözhetetlen, mint a többiek képessége. Fred lesz az a fizikai erő, ami szükség esetén megvédi mentális erővel rendelkező társait. Tehát ti öten fogjátok folytatni az utat, közben persze találhattok szövetségeseket. A feladatokat majd eljuttatjuk hozzátok, ha eljön az ideje.
Ezzel ablakot csinálnak, majd utunkra bocsájtanak minket.
Egy nagy katlanban vagyunk. Körülöttünk tizennégy hegy, mindegyiken egy barlang, amelyikben egy átjáró van.
– Arra megyünk – mutat a legsötétebbikre Bella. Szó nélkül indulunk. Egy percre megállok az átjáró előtt. A pokol kapujában állok. Ismét az vagyok, aki voltam, csak más szolgálatában. Zsoldos vagyok, zsoldosok vagyunk, a fénylények ökle. Belépek a kapun, ismerős érzés fog el.
Fegyver nélkül állunk a pokolban. Abban a pokolban, amely kegyetlenebb, mint hittük. Ahol minden percünk az életért való küzdelemről fog szólni. Öten egy világ ellen. Sok sikert!
Egy leporolt novella
2010.03.28. 17:14
Egy, még a 2009es évben elkezdett, majd félbehagyott novellám poroltam le, olvastam át, és megírtam a befejezést, valamint néhány helyen átjavítottam. De mivel a eléggé hosszú, így feltöltöttem a data.hu-ra, ahonnan szabadon letölthető, sőt, terjeszthető is, ha odaírjátok a blog címét, valamint megígéritek, hogy cserében sohasem nyúltok drogokhoz mert a drog az rossz! :)
Na sziasztok!
Zsoldos - 7.,,Fejezet"
2010.03.24. 20:29
Illúzió
Csak hasalok a földön. Kezem a hasamra szorítom, fáj, nagyon fáj. Arcom, ruhám átnyirkosodott, minden pontom hideg és fázik, kivéve egyet. A hasamat. Lassan felfogom az érintéseket. A kezemre valami meleg, ragacsos folyadék ömlik. Nem, nem is ömlik, hanem lüktet, méghozzá ütemesen. Hol erősebben, hol gyengébben, de a szívverésem ritmusában. Ekkor esik le a valóság, és jobban megüt, mint a leghatalmasabb pofon! Leszúrtak, legyőztek! És most fekszem a földön, mint egy kivert kutya, mint a legutolsó senki. És csak reménykedhetek benne, hogy megtalálnak, és elkaparnak valamelyik fa tövébe.
Nem, nem és nem! Nem halok meg, nem lehet! Élnem kell, túlélnem, meg kell keresnem a nővérem, az Őrnagyot, Fredet és Pierret. Meg kell keresnem a szüleim házát, vagy a helyét, keresztet állítani nekik! Mennem kell, továbbadni a tudást, tanulni az okkultizmust! Ez az, há persze, az okkultizmus!
Megrándul a testem. Elönt a fájdalom. Érzem a seb mélységét, és azt is, hogy lüktet benne a vér, hogy húzódik össze, és tágul ki a széle. Érzem, hogy milyen volt, amikor beszúrták, milyen volt, amikor kihúzták. Talán meg is forgatták, de erre már nem is emlékszek. Próbálom csillapítani, és valamennyire sikerül is, de még mindig szörnyen vérzik. Kinyitom a szám, hogy üvöltsek, de abból is csak a vér jón. Fáj, fáj, fáj, nagyon fáj! Hogy esne össze helyben, aki ilyet tesz! Gyilkolt volna meg gyorsan, de ez kicseszés! Nem lehet itt hagyni egy embert, én még a legvadabb ellenségem sem hagynám így magára. Megtisztítom légcsövem és nyelőcsövem a vértől, és próbálom csillapítani a vérzést. Nem nagyon megy, de valamennyire sikerül. A maradék okkult energiát a térbe eresztem. Jelzek valakinek, bárkinek, csak jöjjön. Valaki megkapja a jelzést, és üzen. Azt mondja, negyed órán belül itt van, tartsak ki. Hát rendben. Csak kibírjuk.
Minden izmom megfeszítem, de már nem olyan erősek, mint voltak. Alig bírok megmoccanni, valahogy mégis térdre küzdöm magam. Több ponton is zúzódott a testem, ami még rátesz egy lapáttal a szúrt sebre. Újfent össze esek. Megint felküzdöm maga, és most tovább bírom. De ha ezt csinálom, meghalok, mielőtt ideérne az a valaki. Inkább csak hátra fordulok, nézem a felhőket, és próbálok megfeledkezni a szörnyű fájdalomról. Nézném, mert alig látok valamit, csupán elmosódó alakokat. Nem csillapítom tovább a vérzést, hanem inkább termelem a vért, így pótolva az elvesztett életnedvet. Lassan folydogálnak a könnyeim, alig bírom leküzdeni az ájulást. Mert tudom, ha elájulok, megtelik a tüdőm vérrel, és megfulladok. Tehát ébren, ébren, ébren.
Meleg fuvallat suhan át felettem. Minden fa meghajlik. Fényesség hasítja át a levegőt. Aztán pár másodperccel elkésve, de megérkezik valaki. Rögtön hozzám rohan, rám borul, majd ellöki a kezem a sebről. Elkezdi gyógyítani azt. Átmelegszik a testem, nem fáj semmim. Alig bírok magammal. Már a lány, merthogy lány jött, ezt az érintéséből megállapítottam, tartja fel a szerveim működését.
Két óra alatt helyre áll a testem. Talán még az izmaim gyengék egy kissé, de ezért nem panaszkodom. Eddig azt hittem, meg fogok halni. De látni még nem látok. Kimerültem, már az alapvető feladatokat se bírom végigcsinálni. Ájulásba zuhanok.
Fekete árnyak suhannak a lényem fölött. Súrolnak, alig látok tőlük valamit. Megérintik a lelkem, alig bírok magammal. Reménytelenség lesz úrrá rajtam. Egy szikla tetején állok, csak az árnyak vannak velem. Lenézek. Több ezer méteres mélység tátong alattam. A szellemek suttognak a lényemnek, biztatnak a leugrásra. Lassan lépdelek a szikla pereméhez. Fontolgatom közben a leugrást. Hiszen ez a legkönnyebb, nem kell küzdeni, nem kell harcolni, nem lesznek gondok, éhezés. Nem lesz több fájdalom, számomra eljön a világbéke. Megismerem azt, aki odaát lakozik, aki a leghatalmasabb. Aki ezt az egészet irányította, elpusztította a legtöbb embert, a többit egymásnak fordította, hogy tanuljunk belőle. Mert minden okkal történt, az ő keze által. Lejárt a megváltók ideje, eljött a tapasztalaté. Ha az ember igazságtalan, a Leghatalmasabb is az. Egyáltalán, egy van vagy több? Ezek jutnak eszembe, amíg lépdelek. Mintha kilométerek választanának el a szélétől, de ahogy gondolkodok, egyre közelebb jön. Az árnyak megint körbevesznek, terelnek lefelé. Furcsa formák bontakoznak ki az árnyakból. Kések, bitófák, kutyák, sárkányok. Nem, ez nem lehet. A szüleim is ott vannak, és Kitty, és Őrnagy, Dav, Fred, Pierre. És mind halottak! Teljes erőmből futni kezdek, és már vetném magam a holttestek alá, de valami megállít. Nem tudok menni. Halvány fény tör át az árnyakon. Szétrebbennek, majd újra tömör fallá állnak össze. De a fény újra rést üt rajtuk. És ez így megy tovább. Amíg a fény nem bír végleges csapást mérni az árnyakra. Egyszerűen elkergeti őket. Hogy hová, senki sem tudja. Ekkor megpillantom a ,,fényt”. Vagyis inkább fénylányt. Merthogy ő is lány, ahhoz sem fér kétség. Karcsú dereka, izmos alkata lenyűgöző, fényhaja ki volt engedve. Mindene fényből volt, arcán csak egy dolog különböztethető meg: a szeme. A szeme, ami ezüstös árnyalatú, ám a fény játékának köszönhetően néha kék Két szárnya is volt, de nem is mozgatta őket. Csak lebegett. Aztán közelebb jött hozzám. A szárnyai eltűntek, ahogy fény-lábai érintették a földet, Kézen fogott, és elkezdett húzni. Fel a hegytetőre. Közben gondolatok útján kommunikálok vele. De ez a társalgás olyan magasságokban szárnyal, hogy szavakba se tudom önteni. Mégis, megtelek tőle reménnyel, bizakodással. Aztán elérünk a hegy tetejére. Csak annyit közöl velem, hogy nézzek szét. Megteszem. Idegen földet látok, mégis mintha haza jöttem volna. Messzebbre látok, mint bárki a világon, a legapróbb búzaszemet is észre tudom venni. De nem érdekel. Ez nem valós világ. Hiszen több százezer ember vonul a sztyeppen, ami lehetetlenség. Ma már. A fénylány elhalványodik, de még kézen fog, és fellebben velem. Fel, majd lefelé, egy pont irányába. Elmúlt az éles látásom, és sötét is van, hiába ragyog a lány. Majd felismerem. A testem az. Közeledek, a lány elenged, magamtól beleszállok.
Kinyitom a szemem. Kittyt látom magam mellett. És Davet, Őrnagyot, Fredet, Pierret, Flot. Mindenki, aki még számít. Itt vannak. Élünk, bár nem virulunk. Mocskosak vagyunk, éhezünk, rongyosak, büdösek, mégis élünk. És csak ez számít. Unszolásukra elmondom, mi történt. Csendben hallgatják, és csak Őrnagy fűz hozzá annyit, hogy bolond vagyok. Aztán találgatunk, ki lehet az a faszi, aki megtámadott minket. De sehová se jutottunk. Felállok, és kinyújtóztatom az okkultista erőim. Hirtelen láthatóvá lesznek mindenki számára. Össze vissza cikáznak, Fákat súrolnak, de embereket nem érintenek. Lassan egy gömbbé állnak össze. A gömb növekedik, majd szétrobban, beterít minket. Lila fény vesz körül, ez pirossá, majd kékké válik. Mindannyian fekszünk. Hányinger lesz úrrá rajtam. Próbálok felülni, de nem megy. Hirtelen olyan érzés fog el, mintha fénysebességgel utaznék. Aztán leállunk. Próbálunk feltápászkodni, de visszahullunk. Nézni se nagyon bírunk, csak csillagokat látunk. Este van, sötét. De a levegő szaga nagyon más. Mintha egy másik bolygón lennénk, ahol nem lehet szennyezni a levegőt. Mekkorát tévedtünk! Csak pár száz kilométerrel kerültünk arrébb.
De ez a pár száz kilométer is ekkora változást hozott. Akkor mi lenne, ha több lenne? Semmi, nem a távolságon van a hangsúly. De akkor min?
Lódobogást hoz a szél. Közeledik. Feszülten várunk. A csillagokon mintha egy hadsereg vágtatna át.
Zsoldos- 6. ,,Fejezet"
2010.03.21. 12:30
Farkastörvény
– Sietnénk, Pierre! – kiálltok a franciára
– Én meg pisálnék! – válaszol
– Haladjál, mert lerugdosom a veséd, és nem lesznek többet nem fog gondot okozni neked – sietteti Fred is. Nem éppen úri módon.
– Gyere csak, mutasd meg mit tudsz – kiállt vissza Pierre, és egy perc múlva már jön is. Egymásnak esnének, de közéjük állok.
– Fiúk, van kit ütni ebben a világban, nem kell egymásnak esni! – erre lenyugodnak. Nem vagyunk jó viszonyban a franciával, de minden megbízható emberre szükség van, ha meg akarjuk élni a holnapot. Ezt próbáljuk egy éve. És eddig sikerült. Kilőtték pár társunk, és megtizedeltek, de itt vagyunk. Élünk, bár nem virulunk.
Nem kímélték a városokat se, az atombombán kívül szőnyegbombázásokat is végrehajtottak. Emberek millióit, ha nem milliárdjait ölték meg. A kormányok a legpusztítóbb vírusokat szórták a levegőbe. Nem bírták elviselni, hogy valaki megdönti őket. Persze a legtöbbjük elkapta a vírust, vagy meggyilkolták. Tehát most elszabadult a Ragadozók nevű banda, akik egyre nagyobb teret nyertek, valamint egy másik, Omen nevezetű csoport is fosztogat. Néhány ember megpróbált egyszerű életet élni, de nem ment nekik, megölték őket, mielőtt eredményt érhettek volna el. Talán majd egyszer mindenki belefárad a hadakozásba, és megnyugszik a világ, de ahhoz előbb ki kell tombolnia magát. És ezt sajnos most teszi, mert máskor nem tudja. Tehát sodródunk az árral, és reméljük a legjobbakat. Végig nézem a környéket varázserőm segítségével. És egy fickót fedeztem fel a bokorba lapulva. Mivel megnőttek okkult képességeim, képes vagyok azt látni, amit ő is lát. Egy távcsövön keresztül figyel minket, és valakit le akar lőni. Vagy mindenkit a közelből. Elsunnyogok a kocsi mögé, és ledobom a zsákokat.
– Fiúk, pakoljátok ki a fölösleges cuccokat, addig én is kidobom a Sárga Folyót!
– Aj, már te is kezded, baszd meg? Siess, hogy cseszd meg az eget – Frednek néha megsemmisítő a véleménye. Ó, hogy esne ketté, amikor éppen megmentem az életét. Elég messze megyek a bokrok között, aztán irányt váltok Nagy ívben kikerülöm a hapsit, és térdre ereszkedem. Elsajátítottam, hogyan kell zajtalanul kúszni. Ez a technika úgy működik, hogy a tenyereden, és a lábfejeden támaszkodva mész előre. Ezután már csak a gallyakat kell elkerülni, és kész. Persze, ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. Nagyon nehéz tökéletesen megtartani egy hatvan kilós testet. És ugyan tökéletesen nem is tudom, mégis észrevétlenül megközelítek majdnem mindenkit. Ez a férfi annyira hangosan zihál, hogy már nem is hall meg engem. Meglázítom a késem hüvelyét. Rájöttem, hogy így hangtalanul ki bírom húzni a pengét, ami nagy előny. Még közelebb osonok. Egy ugrással odaérnék hozzá, és leszúrhatnám, de az túl egyszerű. Inkább belenézek a fejébe. Suttogok bele, csak suttogok, és lassan elér a tudatáig. Elpislant másfelé is. Lassan kinyírom az idegeit. Elhomályosítom a látását, amikor engem nézne. Aztán egyszerre csak kiszállok a fejéből. Megreccsentek egy ágat. Hátrafordul. A pisztoly csöve felém fordul, a szeme vérben van. Nekiugrok. Kiütöm a pisztolyt a kezéből, lefejelem, megtaposom a lábát. Aztán mögé lépek, és egyszerűen tarkón vágom a kés nyelével. Elájul. Ennél több nem is kell nekem. Alig várom már, hogy kifürkésszem a gondolatait, de erre még várnunk kell. Elszedem a fegyvereit, beolvasztom a pisztolya csövét, összetöröm a távcsövét, és körüljárom a környéket. Negyed óra alatt megcsinálom ezeket. Aztán pedig leguggolok vele szemben. Meglepő, milyen könnyen a fejébe tudok nézni. Hirtelen elragadnak a gondolatai, és megszűnik a külvilág.
Egy tanyán vagyunk. Egy erőteljes ember a teheneket hajtja, felesége pedig tyúkokat etet. Körülötte két kisgyerek játszadozik. Nyolc évesek lehetnek. Kergetőznek, a macskát simogatják, míg szüleik dolgoznak. A két fiú egyáltalán nem hasonlít egymásra. Egyiknek zöld szeme van, akár az apjának, magasabb, csontosabb, arca kerekebb. A másiknak kék a szeme, alacsony, pufók. Keskeny, de telt arcából előreugrik a hihetetlenül nagy szája. Orra pisze, szeme mélyen ül. Aztán az anyát veszem szemügyre. Horgas orra, barna szeme, drótféle haja, csontos képe, kicsi melle, aránytalanul nagy lapátkeze, kicsi lába, virágos otthonkája groteszk benyomást kelt bennem. Ezután megfigyelem a férjét. Tipikus farmer-alkat. Egészségesen kövér, nagy végtagokkal rendelkező, szálkás izomzatú ember, széles arccal, rövid hajjal, körszakállal. Mélyen ülő zafírkék szem csillog pisze orra felett. Keskeny alsó ajkához átlagos felsőajak tartozik. Kockás ingjét könyökéig tűrte fel, farmerét nadrágtartóval rögzítette.
De hisz egyik alakban sem ismerem fel a pasit, akit leütöttem! Annyira eltér ezektől! Hogy lehet ez? Hirtelen észreveszek valamit a szemem sarkából. Egy alak mozog a tanya szélén, birkákra vigyáz. Közeledek hozzá. Egy hatéves fiú ül ott. Ez az én emberem. Még ennyi év távlatából is felfedezem rajta a vonásait. Ezüstösen csillogó szeme előugrik, szinte kiemelkedik lapos homlokából. Haja már itt is vörös, keze tömzsi, lába hosszú. Vékony alkatú fiúcska. Vágyakozva figyeli játszadozó testvéreit, szemében szomorúság tükröződik.
Megváltozik a kép. A fiú már huszonéves, egy sikátorban támasztja a falat. Egy gyereket vár, akivel van egy kis lerendezni valója. Behajtóként alkalmazzák, ezért kapja a pénzt. Már régen elszökött otthonról, csak dolgoztatták, úgy bántak vele mint egy kutyával. Jó neki így. Megint ugrik a gondolat, most már bedrogozva fetreng egy sötét helyiségben.
Egy kalapos fazon valami melóval bízza meg. Ki kell neki nyírnia egy franciát, most két katonával kocsikázik! Ez lesz az!
Pisztoly csöve üti meg a tarkóm. Felriadok. Hátra sandítok, de nem nagyon látom a férfit.
– Pakold ki a fegyvereid! És csak semmi turpisság, mert ólmot kapsz a fejedbe – mondja egy, szinte lányosan nyivákoló hang. Ettől nem nagyon tudok megijedni. De a pisztoly, amit rám fog, az már eléggé fenyegető! Kipakolom a pisztolyom, és három késem. Viszont azt a kést, amit a lábikrámhoz csatoltam, nem rakom le. Az lesz az én utolsó ászom.
– Maradj csak guggolva, ne mozdulj. Nem szeretnélek megölni, maximum megrokkantani. Túl jó a szívem, az ilyen férgeknek halnia kéne. És én mégis meghagynám az életed. Csak tedd azt, amit kell. Tehát, guggolj, és mond el, mit keresel itt!
– Hát nem téged, az tuti!
– Ne szájalj, kutya, mert itt maradsz, de felkelni nem fogsz!
– Hát húzd meg azt a ravaszt! Vagy félsz, te patkány?
– Marha nagy szerencséd van, baszdmeg, hogy szükségem van rád! Kellenek az információk, amiket megtudtál!
– Csak a testemen keresztül, cseszdmeg!
– Meglesz, ne aggódjál. De majd mást fogsz mondani, amikor megnyúzlak, letépem a körmeid, megégetem a húsod.
– Fogd már be, és mondd mit akarsz!
– Ne parancsolgass nekem, különben úgy seggbe lőlek, hogy életedben nem ülsz le!
Élveztem a veszekedést. Tudtam, vagy legalábbis reméltem, hogy nem fog lőni. Ha leszáll a szemére a vörös köd, akkor vége. Csak egy jó mozdulat kell, és elvágom a torkát. Három mozdulat. Egy, amíg kihúzom a kést, kettő, amíg odafordulok, és ugrok, három, amikor elhúzom a torkán az éles kést. Csak egy másodpercre bambuljon el. És vége az életének!
Fél órája küzdünk, csak kést használunk. A pisztoly messze van, nem érjük el. Ez a harc halálig megy majd. Ha valaki megfutamodik, azt a másik lelövi. Tehát valamelyikünknek halnia kell. Ez a farkasok törvénye. Hulljon a férgese!
Zsoldos- 5. ,,Fejezet"
2010.03.03. 20:36
Ellensúly
Egy nagy tömegen vágunk keresztül. Dav egyik ismerőséhez megyünk. Szórakozottan biztosítom ki és be a pisztolyom. Az álmaim járnak a fejemben. Mit jelenthetnek, és miért pont most jöttek elő? David az egyik beszélgetésünk közben azt mondta, hogy a kapcsolat hatására még jobban kibővültek a lehetőségeim, ennek tudható be. Daviddel nagyon sokat beszéltünk az egy hét alatt. Meg tanultam irányítani, hogy kinek és mikor akarom megtudni a gondolatait. És meg tanultam irányítani, valamint felfedezni a nem e világi erőket, és bizonyos mértékben felhasználni azokat. Ezzel kibővültek a lehetőségeim. Közelharcban, és felderítésben is hatásosabb tudok lenni. Több embernek is nekimegyek, de nem zavar. Egyik se mer belém kötni, amíg katonaruhában vagyok. Ezt már eddig is megfigyeltem. Az acélbetétes bakancs, és az egyenruha tiszteletet ébreszt az emberekben.
Véletlenül nekimegyek egy lánynak. Pofon üt, és bokán rúg. Hála Istennek, a rúgást nem érzem. Felnézek. Úristen, ez mintha a nővérem lenne!
Egy szobában ülünk. Tényleg Kitty az. Most mi legyen? Ez nem lehet igaz. Ennyi év után pont most futok össze vele? David egy ágyon fekszik, és a testvérem fürkészi, Őrnagy a falnak támaszkodva áll. Flo, a nő, aki vele van, a földön ül, hátát a falnak vetve. Én is a földön ülök, szemben velem Kitty a fotelben. Megpróbálok a fejébe nézni, de az övébe sem bírok. Mi van velem? Valakinek van egy kis képessége, és máris nem bírok belelátni a fejébe? Pedig azt hittem, ez már életem végéig elkísér. Most, hogy megszoktam, és használhatnám úgy, ahogy kedvem tartja, újabb akadály gördült elém.
Már csak Kittyt bámulom, úgy, mint már évek óta nem tettem. Cseppet sem hasonlít rám, és ez előnyére válik. Barna szeme tökéletesen illik szőke hajához, keble és a feneke is pont jó méretű. Dereka is kellemesen karcsú, valamint karján is megfelelő arányban vannak izmok. De mégis úgy nézek rá, mint a testvéremre. Elvégre is a nővérem. Aztán Őrnagyék felállnak, és kisétálnak, engem pedig visszaültetnek. Beszélgetek Kittyvel. Sokat, sok mindenről. Egészen addig, míg be nem sötétedett. Akkor elkezdtek visszatérni a többiek is. Most esett le, hogy úgy is be tudok hatolni egy másik ember fejébe, hogy nem használok mentális erőt. Egyszerűen csak őszintén beszélgetünk, és kész.
– Na, sikerült megbeszélnetek a múltat, és a jövőt? – kérdezte David tapló módon. Komoran bólintok. Most le tudnám lőni. Flo és Őrnagy semmit nem kérdez, csak csöndben letelepednek.
– Itt alszunk – mondja Flo csendesen. Senki nem ellenkezik. Még Őrnagy sem, pedig ő aztán gyűlöli, ha egy civil parancsolgat neki.
Lassan elindul a beszélgetés, de én abban nem veszek részt. Kitty néha közbeszól, de jobbára csak a három felnőtt beszélgetett. Csak nem akart jönni az álom a szememre. Kipróbáltam minden technikát, amit a pszichológus tanított a suliban, de csak nem sikerült. Aztán megpróbáltam újdonsült okkultizmustudásom felhasználva elaludni. Pár perc múlva mély bódulatban aludtam. Ezen bódulat közben sem felejtettem el azonban, hogy hajnalra állítsam lélekbeli órámat. Ez azért is fontos, mert egy ilyen bódult alvást akár hetekig lehetne húzni, de abba az ember bele is halhat. Ilyenkor általában nem szoktunk álmodni, nekem most mégis sikerült. Minden eszembe jutott álmomban, még az is, amit megpróbáltam elfelejteni. Az a nap, azok az élmények.
Pontosan akkor kelek, amikor szerettem volna. Tökéletesen időzítettem, ugyanis öt perccel később megcsörren a telefonom.
– Igen, tessék?
– Te vagy az Kinsey? Itt Eddols tábornok. Merre jársz? Őrnagy is veled van?
Közben felébredtek a többiek is.
– Igen itt van, és egy bolhapiac szélén. Miért keres? És miért nem őt hívta?
– Te kellesz elsősorban. Be kell jönnötök a legközelebbi laktanyára, eligazításra. Most valószínűleg kiküldjük az utcára magát. Néhány száz ember őrjöngeni kezdett, de egyre többen jötték, és több ezren vannak már ott. A rendőrség tőlünk kért segítséget, nem bírnak velük. Éles lőszert nem adunk a kezükbe, ha olyan helyzet van, csakis puskatussal lehet verekedni. Tehát jöjjenek, ahogy csak tudnak!
Tízen ülünk az autóban. Mindegyikünknél egy puska, pisztoly, kés. A búcsúra gondolok, ahogy elválltam a nővéremtől. Nem akartam vele találkozni, most pedig nem akarok tőle elválni. De a katona azt teszi, amit mondanak neki. Minket kiküldtek az egyik városba, rendet tenni. Megpróbáltuk, és sikerült is. De a tenger elcsendesül, amíg újból erőre nem kap. De akkor már hatalmasabb, mint valaha. Visszarendeltek minket, aztán megint kiküldtek. Aztán megint vissza. De halljuk a híreket, az egész világban ilyen a helyzet. És kevés a katona, pedig nincs kiből toborozni. Egy katonára legalább háromszáz ember jut, ez pedig aránytalan. A hatalomnak engednie kéne, de nem teszik. Tűzzel, vassal védik azt, ami az övék, pedig ha nem engedik, el fogják venni tőlük. Nekünk már mindenünk ki van a harccal, de ők nem adnak parancsot a fegyverletételhez. Sokan beleőrültek a gyilkolásba, és megölték magukat. Az ilyenek nem valók katonának! Persze, én sem szeretek ölni, de akkor is megteszem, mert ez a parancs. És parancsot a lelkem miatt nem tagadok meg. Ilyenkor nem szoktunk barátkozni. Úgy még jobban fáj, ha valaki meghal. Most is csöndben ülünk. Repeszgránátok csörögnek a lábunknál, ezenkívül csak a kocsi zúgása hallatszik. Fékezünk, és megállunk. Pedig még messze vagyunk a céltól. Látjuk, hogy valami keresztbe van fordulva az úton. Leugrálunk a platóról, és villámgyorsan tereptárgyak mögé helyezkedünk. Én egy felborult autó mögött rejtőzöm el. Hat ember áll az úton, mögöttük motorok.
– Rohadékok, takarodjatok az útból, vagy szétlőjük a szaros seggetek! – kiáltja Frank. A hat ember, akik a Ragadozó nevezetű csoport tagjai, nem áll félre. Az egyik, akinek a szakálla lassan befedi az egész arcát, repeszt dob Frank felé. A katona tucatnyi darabra szakad. Kibiztosítjuk gépfegyvereinket, pisztolyainkat, és egy láthatatlan jelre szitává lőttük mind a hat embert. Így álltunk bosszút Frankért. Félretoltuk a motorokat, lecsapoltuk a benzint, aztán összegyűjtöttük a lőszert, a lőfegyvert, az élelmet, és ott hagytuk őket.
Villanás, aztán pedig óriási robaj szakította meg a több órás csöndet. Mondtuk is, hogy ez már a vihar előtti csend. A villanás kezdetekor kiugrottunk, és tereptárgy mögé igyekeztünk, de a dörrenés félúton ért minket. Ledöntött a lábamról, és elég sokat sodort a földön. Valamiben megkapaszkodtam, és addig el se engedtem, amíg el nem állt a szél. Aztán megláttam a gombafelhőt. Azt hittem telecsinálom a gatyám. Ennyire súlyos lenne a helyzet? Ezt legrosszabb álmomban se hittem volna. Hirtelen megszólalt a rádiónk:
– Fiúk, menjetek, amerre tudtok, és éljétek túl ezt a pár évet. A hatalom megbukott, a vezérkar feloszlott, az atombomba a kormányok utolsó megmozdulásai voltak. Minden földrészen legalább húszat ledobtak, nem kíméltek embereket, sokszor a saját katonáikat sem. A vezérkarból sokan öngyilkosok lettek. Fussatok, nincs többé katona, nincs többé civil, túlélő és meggyilkolt van.
Mellbe vág minket a hír. Ez lenne az a híres hatalom, az a híres vezérkar. Aztán még aggódhatok Őrnagy miatt is. És ott a nővérem, ott van David, aztán Flo, és a kedves öreg, Nick. Velük mi lesz? Mi van? Körülnézek, és most már látok. Sokan tényleg futnak. Már csak én és Fred állunk a kocsi mellett. Összenézek vele. Minden rosszban van valami jó. Nálunk maradt az élelem, a muníció, a legtöbb, ami a túléléshez kell. Elvigyorodunk.
– Tudod vezetni ezt a vackot? – kérdezem
– Persze, minek nézel te engem?
– Akkor nyomás!
– Hová?
– Bárhová, csak el innen!
– Beszállni!
Zsoldos- 4. ,,Fejezet"
2010.02.21. 20:27
Egyensúly
Átkokkal a fogam közt követtem Flot. Gyűlöltem a nőt, de mégis vele kellett maradnom. A közelsége visszafogta a képességem. Utálkozva kerülgettem az embereket, mindvégig szem előtt tartva. Flo magas nő volt, fekete hajjal, és tengerkék szemekkel. Valamint makulátlan múlttal, neves felmenőkkel, és ki tudja még mikkel, amikkel nagyra volt. Teljesen más világ volt, mint én. Én szerettem a családom, de sajnos korán el kellett válnom tőlük. Van ugyan egy öcsém, de már hat éve nem láttam. Örülnék neki, az tuti. Egyenlőre azonban nem szándékozom felvenni vele a kapcsolatot. Talán egyszer megkeresem, de most még nem. Túl bonyolult az életem.
Flo fellök egy öregembert. Gyorsan felsegítem. Amíg kezet fogok vele, elszabadul a képességem. Elhalványul minden, már csak az öregembert látom. És felette egy éjfekete árnyékot. Az árnyék felém lendül, mire én összerándulok. Tudom, hogy nem árthat nekem, de mégis félek. Hiszen irányítani tudja az embert. Nem mintha nem bírnám leszerelni az öreget, de nem vetne rám jó fényt. Megszorítom a kezét, mire az árnyék elhalványul. Meg tudnám ölni, de vele pusztulna az ember is. Elengedem, és gyorsan Flo után eredek. Most, hogy elszabadult, nem áll meg, amíg közel nem kerülök a nőhöz. Látom a fehér, fekete, vörös, zöld, sárga, kék és még ki tudja hányféle színű lelkeket. Gyorsan szedem a lábam. A lelkekből kiolvasok személyiségeket, titkokat és mindent. Flo már messze jár. Egy alkimistához készülünk, hogy valamit tegyen velem, mert ezt nem bírom tovább. Úgy tervezzük, lycantrophya segítségével alakítunk a képességemen. Remélem sikerülni fog. Végre utolérem Flot. Felszabadulás, hogy ismét csak azt látom, amit mások is.
Meglök egy gyerek, mire én bokán rúgom, és pofon ütöm. Engem csak ne lökdössön!
– Elnézést, – mondja elhaló hangon – véletlen volt!
– Remélem is – morgom, de hirtelen eszembe jut valami. Egy emlék, egy mozzanat. Hat éve, egy vörös hajú kisfiú szaladt oda hozzám, megölelt, és kérte, ne hagyjam, hogy elvigyék. Én valamiért mégis engedtem. Azt hittem, úgy lesz a legjobb. Legalábbis ezt hitették el velem. Aztán hamar rájöttem, hogy mégse jó így. El is indultam, hogy megkeressem, és magammal hozzam, de nem sikerült. Ugyanis láttam, ahogy a fiú, rövidre vágott hajjal csinálja a gyakorlatokat, és nevet. Nevet verekedés közben, nevet, amikor megverik, és nevetett, amikor eltörte egy társa orrát. És hogy miért nem sikerült? Nem mutatkoztam előtte, a távolból figyeltem, és rájöttem, hogy ez a pár hónap teljesen más emberré tette. Azt hittem, nem bírok rá ugyanúgy gondolni, mint akkor. És megint hibáztam, de ez csak évek multával derült ki. És akkor eljöttem az iskolából, az alvilágban éltem, majdnem szó szerint. Féltek tőlem, hiszen én a lelküket bírtam kínozni. Így telt el majdnem két év. Aztán jött Flo, és kimentett ebből a világból, és belelökött egy másikba. De, hogy szavam ne felejtsem, ezt a fiút láttam most is magam előtt. És ami még szörnyűbb volt, hogy az a fiú, az öcsém volt. Tehát ő is az.
– Flo, állj meg egy kicsit! – kiálltok a nő után, mire az, undorát nyíltan kimutatva megáll. – Kinsey, te vagy az?
– Mi, honnan tudod a nevem?
– Tudom és kész. Te vagy Desmond Kinsey igazam van?
– Előbb is ezt mondtam. De te ki vagy? – hangja éles, nem lehet túl sok barátja. De nem csodálom, akit gyilkolásra képeznek, annak nincsenek barátai.
– Kitty Kinsey, a nővéred – hangom beleremeg, ahogy kimondom. Le kell ülnöm. Des meg is teszi, lehuppan a földre. Aztán csak bámul rám. És én vissza rá. Zavarban vagyunk. Most mit kezdjek? Kezdjek el mesélni, vagy kérdezzek, vagy csak bámuljunk egymásra? Dest az egyik kísérője felhúzta.
– Tehát ő a nővéred?
– Honnan tud róla? – kérdezi elhaló hangon.
– A kapcsolat közben véletlenül megtudtam. Én is sajnálom – szabadkozik.
– Azt mondta, nem kutatja ki a titkaim!
– Azt mondtam, direkt nem nézem meg. Amúgy is, azt mondtad, hogy nincsenek titkaid.
– Hazudtam. Vannak, illetve előtted már csak voltak – az öcsém mogorva. Nem örül túlzottan a találkozásnak. Vajon merre tarthat? Túl közel van Flo.
– Gyerekek, van a közelben egy kényelmes kis hely, ahol tudunk beszélgetni – szól közbe Des másik kísérője – menjünk inkább oda!
Bólintunk, és szótlanul ballagunk. Még a mindig utálatos Flot is meglepte a fordulat. Hát még engem. Azt hiszem nem lesz felhőtlen a kapcsolatunk. Egy romos, dohos házba lépünk be. Leülünk. Des valamiért kerüli a tekintetem, két társa viszont leplezetlenül fürkész engem. Aztán mégis Des töri meg a csendet.
– Miért engedtél el?
– Azt hittem, úgy lesz jó neked – válaszolom, de a sírás kerülget.
– Nem volt jó. Gyilkolni tanítottak. Veled akartam maradni, de te kidobtál, miután kihúztál az égő házból – mondja, és felpattan. Fel és alá sétál. Nem jutok szóhoz. Miért engem vádol? Csak két évvel vagyok idősebb nála, én mit tehettem volna? Nem az anyja vagyok! Ha megteszem azt, hogy nem húzom ki, akkor örökké lelkiismeret furdalásom lett volna. Így valamennyire tudtam magam nyugtatni.
Súlyos csend honolt a szobában. Flo lehunyt szemmel ül, hátat a falnak vetve, csak néha pislant fel, történt e már valami. Közben megtudtam a két kísérő nevét. Őrnagy és David. Őrnagy kíváncsian pislogott Des felé, várta mit fog tenni. Közben az ajtónak támaszkodva állt. David az ágyon hevert, és kíváncsian méreget. Des a földön ült, és mereven nézett maga elé. Én egy székben ültem, és gondolkoztam. Ez lenne a várva várt alkalom? Amikor egymás vállára borulunk, és kisírjuk egymásnak örömünk, bánatunk? Minden titkunkat megosszuk egymással, és minden jó, ha a vége jó? Ennek még nincsen vége. David és Flo, szinte parancsra feláll, az Őrnagy is megfordul, és kisétálnak. Desmond is mozdul, de Őrnagy leinti:
– Maradj csak, Des, ez a ti beszélgetésetek. Addig nem megyünk sehová, amíg meg nem beszélitek az egészet.
– Ezen mit beszéljünk meg? Elhagyott, otthagyott, nem is keresett. Részemről ennyi! – Fakad ki az öcsém.
– Lenne mit – szólok bele. Sikerül, Des visszafordul, és leül velem szembe. Most már az arcom nézi. Kíváncsian, fürkészően. Nagy levegőt veszek, és belefogok: – Mit tehettem volna, csak tizenkét éves voltam? És szerinted nekem jó volt? Azt hiszed, én csak röhögtem, hogy elvettek tőled? Engem is iskolába kényszeríttettek. Hónapok múlva megkerestelek, de amikor láttam, hogy mit csinálsz, akkor inkább visszafordultam. Azt gondoltam, már megállod a helyed nélkülem is. Azt hittem, most már nem kellek én, hogy fogjam a kezed. És elmentem. És rájöttem, hogy mekkorát hibáztam De akkor már késő volt. Van egy képességem. Lehet, ki fogsz nevetni, de látom az emberek lelkét. Látom, és tudom őket kínozni, és még egy csomó dolgot. Így ott hagytam a sulit, és a földi alvilágban garázdálkodtam egy darabig. Aztán találkoztam Floval. Flo felkarolt, tanított, megfékezett. Ő egy papnő, logikus hogy ért valamit a mágiához. De az én képességemhez foghatót még nem talált. Tehát ez történt velem. És még valami. Tudnod kell, örülök, hogy találkoztunk. Azonfelül, nagyon hiányoztál.
Egy pár percig újabb csend következik. Majd megszólal.
– Megértelek. De én még kérdeznék tőled valamit. Kérlek, felelj őszintén.
– Kérdezz csak, mindig őszinte vagyok!
– Voltál már otthon azóta?
– Egyszer. Gondolom te is – amikor bólint, folytatom – azt akartam, te is úgy találd meg mint én, talán túl tudod tenni magad rajta.
– Veled álmodtam, angyal voltál. Hiányoztál!
Zsoldos- 3. ,,Fejezet"
2010.02.17. 20:46
Zsold és Halál
Már két órája ülünk David nappalijában. Az Őrmester és David csak beszél, én pedig itt ülök csöndben. Olyan szavak, és kifejezések röpködnek, amikről még csak nem is halottam. Van, hogy másik, dallamosabb nyelven röpködtek a szavak. Mint később megtudtam azért, mert a mi nyelvünk nem bírja kifejezni azt, amit akartak. Kicsit kényelmetlenül éreztem magam. Néha rám pislogtak és tudtam, hogy rólam van szó főleg. Ez zavart. Nem szerettem középpontban lenni. Az ideggyógyászaton mindig abban voltam, és ez nem tetszik. Sokáig féltem, hogy visszaküldenek. Aztán persze nem, de ez a rettegés megmaradt. Ezt nem bírták kikezelni.
A nagy unalmamban megpróbáltam belenézni David fejébe, de tökéletesen lezárta előlem az elméjét. Nem úgy, mint az Őrmester, hogy hétköznapi gondolatokat görgetett az útba, és napok alatt sem bírtam volna belenézni a fejébe, hanem teljesen. Mintha egy nagy betonfalat néznék éjszaka, amin ott villog a szívás felirat. Hónapokig eltart, amíg ezt a falat elbontom, és addig nem szándékozok maradni. Amikor először próbálkoztam megrándult az arca, de utána nem adta jelét, hogy érezne. Persze érzett, de nem látszott rajta.
Az Őrmester felállt, és kisétált a nappaliból. David szembefordult velem.
– Hallottál már az okkultizmusról? – kérdezte. Határozottan megráztam a fejem. – Akkor ez hosszú lesz! Az okkult szó rejtettet jelent. Logikus tehát, hogy az okkultizmus a rejtett dolgokkal foglalkozik. Rengeteg fajtája van. Azonban jelentős sikert az okkultisták csak a szellemi téren értek el. Ez a tér is sok ágat rejt. Képzelj el egy lombkoronát. Annak válaszd ki egy részét. Valamennyire látod az ágakat, és azt hiszed az mind, hanem amikor elkezdesz mászni, látod, hogy mennyi van még, és mennyinek nem látod a végét. Ez a fa a végtelenbe nyúl. Soha nem fogsz többet látni, mint amilyen magasra másztál. Ez tehát a szellemi okkultizmus. Ennek lényege az elhunytak szellemeivel való érintkezés, az élők szellemeinek befolyásolása, és szellemsíkon átlépni másik világokba. Már ez is rengeteg veszélyt rejt magában, és ez csak a kezdet. Mert, ha valaki tudja uralni a saját szellemét, akkor olyan dolgokra képes, mint senki más. Például a saját teste felhasználásával tüzet tud csiholni. De még más hihetetlen dolgokra is képes lehet. Van persze több ágazat, ez csak egy a lombkoronából. Ott van például a démonizmus. Ez is rengeteg veszélyt rejt, csakúgy, mint a lycantrophia, ha az ember magán kísérletezik. Az okkultizmust a vallás, és szinte minden ember elítéli. Egyesek szerint az Isten ellen cselekedik. Mások szerint a teremtőt szolgálja.
Elhallgat. Várja, hogy megszólaljak. Nem teszem. Sejtem hová akar kilyukadni. De várom, hagy adja elő ő. Direkt nem koncentrálok az érzelmeire. A szekrényen matat.
– Az Őrnagy azt szeretné, ha kideríteném, van-e benned tehetség. Mármint ami az okkultizmust illeti – ártatlan, mint egy bárány. Jól csinálja, el is hiszem.
– Ha ő úgy gondolja –adom be a derekam. David elmosolyodik.
– Vedd le a pólód, és térdelj le a szőnyegre – örökké titok lesz, hogy bírta ilyen gyorsan meggyújtani a gyertyákat – Be fogok lépni a fejedbe. Semmit nem fogok megnézni, ne aggódj.
– Nincsenek titkaim!
– Nem is azért mondtam. Csakhogy tudd. Ja, és ez a vérem!
– Mi..?! – bennem marad a szó. Meleg, nedves valami ért a hátamhoz. Aztán David ujja. Valami titokzatos mintát festett rám. Agyamban villogni kezdtek az emlékek. Elvesztem az időérzékem. Nem tudom, mióta ülök itt. Egy tenyér ér a mintához. Rögtön érzem a betolakodót. Elménk összekapcsolódik. Agyam meg akarja ölni magunkat, hogy megvédje titkát. Ellene dolgozok, megpróbálom megállítani. De egyre mélyebbre nyúl bennem. Megpróbálok figyelni arra, hogy ne védekezzek. Aztán hirtelen kitisztul a kép. Eltűnik belőlem. A szőnyegre dőlök.
Egy csuhás alak baktat az út szélén Halkan mormol valamit a fogai között. Meg, meg botlik út közben. Minduntalan feltápászkodik, és folytatja útját. Egyszer csak egy nagy madár jelenik meg az égen. A csuhás felnéz, előszed egy rózsafüzért, de folytatja útját. Egy kúthoz igyekszik. A kút nem mély, de nagyon széles. A víz lágyan fodrozódik benne. Körülötte márvánnyal van kirakva a tér. Egy lépcső vezet fel hozzá. A csuhás odaér, és felteszi egyik lábát az első fokra. Villám cikázik az égen, és belecsap egy közeli fába. A tűz bevilágít a csuha alá. Egy nő az! Ismerem, de nem tudom, honnan. Megbotlik, és elesik. A madár csuhájánál fogva felemeli, és messze szárnyal vele. A kút vizéből kiemelkedik egy nő, és egy férfi. Teljesen mezítelenek. Elindulnak az úton, és ők is mormolják azt a furcsa szöveget. Aztán egyszer csak eltűnnek.
A kanapén fekszem. Szörnyen lüktet a fejem. David, és az Örnagy háttal áll nekem. Lassan felülök. Megfordulnak. David arcán látszik a fájdalom. Tehát őt is kimerítette a kapcsolat. Leteszem a lábam, és felállnák, de nem bírok. Visszarogyok a kanapéra. Ők is leülnek. Hallgatunk. David megkérdezi Őrnagyot, hogy kér-e sört. Elfogadja, és kiballagnak a konyhába. David hamarabb visszaért. Látom rajta, szólni akar. Úgy döntök, most segítek neki.
– Mit tudtál meg? – kérdezem, bár sejtem a választ
– Van benned tehetség. És bírod is uralni. Tehát az a kérdés, hajlandó vagy-e tanulni!
– Azt hiszem erre csak igent mondhatok, így van?
– Mondhatsz nemet is, Őrnagyon múlik a válasz, ő a felettesed.
– Most civilben vagyok, vagy nem?
– De szolgálatban fogod tanulni.
– Akkor teljesen mindegy – mondom, és végigdőlök a kanapén.
A madár elejti a csuhást. Utána kap, de már csak a levegőt markolássza. Elfordul, és messzire szárnyal. A csuhás sikítozik. Egyenesen a lángok közepe felé zuhan. Kezében megvillan egy kereszt. Villám cikázik át az égen, és dörgés rázza meg az eget. Elered az eső, és kioltja a tüzet. Egy óriási katlant pillant meg. Éjfekete, csupán a közepén van egy vörös folt. A folt egyre közeledik, lassan alakot ölt. Egy démon repül ki a katlanból, és nézi a csuhás alakot. Az ledobja magáról a csuhát. Egy gyönyörű lányt rejtett a ruha. Fekete haja a vállára omlik, ahonnan két angyali szárny nő ki. Testét immár csak lepel fedi, de ez nem takarja el teljesen melleit. Kezében fehér lánggal ég a kereszt, majd karddá változik. A lány is, a démon is előrelendül, és egymásnak esnek. Csengenek a kardok, végül a lány kerül ki győztesen a csatából. A kezében ismét csak egy kereszt van. Leszáll a földre, és lassan lépked előre. Egyszer megáll, és odamegy egy koldushoz, aki egy fa tövében gubbaszt. Megáldja, felemeli, és fényt bocsát rá. És azt látom, ez a koldus én vagyok!
Izzadok, lassan kimegyek az udvarra. Nézem a holdat, a csillagösvényt, és csodálkozok, milyen nagy ez a világ. Milyen nagy, és mennyi lény lakja, de mégis, mégis én vagyok az, akit megtalált ez a katasztrófa. Eddig is szenvedtem mások bajától, mostantól már az álmaimtól is fogok. Az összekapcsolódás miatt van. Az a sok rémes emlék. Hirtelen elkezdek mélázni az álmom jelentésén. Ki lehet az a lány? Már másodszorra látom, és még mindig nem tudom, ki az. Ismerem, az biztos. De honnan? És miért voltam koldus? Hiszen olyan képességem van, hogy bármikor, bármennyi pénzt bírok szerezni. És ki volt az a pár, az előző álmomból? Őket is ismerem. És mi volt az a kút? Miért volt csuhában a lány? Milyen lány, az egy angyal volt. És az a démon? Vagy a madár?
Aztán beugrik. Négy szó visszhangzik bennem.
Apa. Anya. Kitty. Család.
Felnézek a holdra, és egy üvöltésbe foglalom bánatom, örömem, félelmem, vágyam, mindenem.
Zsoldos- 2. ,,Fejezet"
2010.02.11. 21:14
Akció
Az ajtónak támaszkodva állok összeszorított fogakkal. A kliens a fotelban reszket. Ekkora kavarodást a fejében, alig bírok koncentrálni. És fáj is. De nem csodálom, hogy retteg, én is félnék a helyében. Keresztbetett néhány fejesnek, akik meg akarják bosszulni ezt. És mi lenne stílusosabb, mint Pablo, a félkarú bérgyilkos? Róla már sokat hallottam. Egy detonációban vesztette el a fél karját, de még így is félelmetes ellenfél. Nem szívesen verekednék vele, de ez most parancs, nincs hová hátrálnom. És ez az ember belezavarodott a tudatba, hogy meg fog halni, ezért profi testőröket fogadott fel. Ezeket Pablo szépen kinyírta. Mivel a megbízóknak tetszett az ötlet, hogy szenvedjen a lelke a kicsinek, plusz pénzt kap ezért a melóért. De a kis nyuszi annyira megrémült, hogy a kicsikart pénzt a katonaságnak felajánlotta, és kért egy testőrt. Persze nem akart valami kigyúrt állatot, hanem egy erős, de szolid tagot. Így esett rám a választás. Bár minden izmom ki van dolgozva, az osztagomból mégis én vagyok kinézetre a legnyápicabb. Tehát logikus volt engem küldeni. De egy elmeorvost is küldhettek volna, egy adag, elefántoknak való nyugtatóval, mert ez kikészít. Esküszöm, meg fogom a maradék kezét Pablonak, ha kinyírja ezt a tagot. Ezt nem lehet elviselni, kétpercenként félti a vagyonát és az életét felváltva. És még imádkozik is! De a lelkében dúl a kétség és a félelem. Azon gondolkozik, hogy mégiscsak egy kigyúrt állatot kellett volna hívni, az talán elriasztja a kéjgyilkost.
– Nyugodjon már meg – mordulok rá, amikor elfogy a türelmem.
– Mégis hogy legyek nyugodt, amikor egy gyilkos vadászik rám?! – vacogta
– A fenébe is, engem fog előbb megtámadni, mégse remegek össze vissza! –hördülök fel – Az Istenért ember, nyugodjon már meg, mert én magam fogom megölni, Pabloval kézen fogva!
Na, ez a fenyegetés már hatott, valamennyire lenyugodott. Gondolatban megint végigjártam a házat, ellenőriztem a nyílásokat, a kitett csapdákat. Ugyanis köpött néhány ember, és tudjuk, ma fog újra támadni, ezúttal viszont mindkettőnket meg akar ölni. Pedig én már ilyen idegbajos körülmények között vagyok itt egy hete. Ezek szerint tök hiába szenvedtem egy hétig a pasas érzelmeitől? Ekkora átkot. Mennyivel könnyebb lenne egy irodában csücsülni,és tök hétköznapi dolgoktól szenvedni? De az nem az én műfajom. Persze inkább gyalogolok, mint hogy egy tömött buszra szálljak, ahol vágni lehet az érzelmeket. Mondtam már, hogy mennyire zavar ez a képesség? Ugyanis nem tudom irányítani, tehát olyan részleteket tudok, amiket nem akarok. De néha jól előbb érzem az érzelmeit, mint látom a testét egy embernek. Tehát nagyon nehéz meglepni, és ez jó katonává tesz. Persze vannak emberek, mint például az Őrmester, akik tudják irányítani érzelmeiket, és az övéket még egyszer sem hallottam. Megpróbáltam irányítani az érzéseim, de nem sikerült.
Fémes hang ütötte meg a fülem. Mintha egy vasgolyó gurult volna végig a padlón. Későn kapok észbe. Talán gránát! Maró köd fejlődik. Könnygáz. A szemét, ezzel percekre is cselekvésképtelenné teheti a klienst. Én egy kendőt rántottam az arcom elé, ez elővigyázatosságból mindig ott van. Elálltam az ajtó elé, egy ösztöntől vezérelve. Jól tettem, Pablo úgy berúgta, hogy kettétört. Lassan kerülgetett. Most jól megfigyeltem. Sötét haját rövidre borotválva hordta, barna bőrén megcsillant a nap. Kék szeme nem illett arcához, és gyilkos mivoltához. Acélos izmain feszült a póló, ami már csatakos volt az izzadságtól. Kezében egy kés virított. Nem vártam ezt a pillanatot. Farkasszemet néztem vele. Hamarabb pislogtam. Lassan előhúztam késem a lábszáramra erősített tokból. Kicsit kotortam az érzelmei között. Megtudtam, minden ellenfelétől retteg, akinek megvan minden végtagja, és ez a félelem sarkallja gyilkolásra.
Előrelendül. Késével mellkasom felé döf, azonban kitérek, és oldalba rúgom. Felém fordul, így az öklömet szemből kapja. Lábon rúg. Halántékon csap a kése nyelével. Kicsit megszédülök, de sikerül hárítanom az ütését. A rúgása arcon kap. Még valamennyire talpon vagyok, amikor arcom felé döf. Hátradőlök, és fellendítem a lábam. Pont mellkason találom, megtántorodik, de a fal megfogja. Valahogy feltápászkodok, de egy rúgással ismét a földre küld. Félregördülök, felpattanok, és arcon csapom. Combon térdelem, és tarkón ütöm késem nyelével. Fejjel a falnak lököm. Amíg szédeleg, gyorsan körül nézek. A férfi kiszaladt a szobából. Hála Istennek. Gyorsan átkutatom Pablo érzelmeit. Fél. Régóta nem találkozott ilyen ellenféllel. Azt hitte könnyű dolga lesz, de én hat évig csak ezt gyakoroltam, és bár nem vagyok izomkolosszus, jó néhány felnőttet megizzasztottam már. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálom megkavarni az érzelmeit. Sikerül, még jobban meg van rettenve. De kiegyenesedik, és fél karjával ismét lesújt. Félreugrok, és halántékon ütöm. Ráborítok egy szekrényt. Csak az egyik lábát kapja el, de az eltört. Elegáns mozdulattal kidobom az ablakon. Majd a rohamosztagosok összekaparják.
Ruhástul állok a zuhany alatt. A hideg víz folyik rám, de így nem az igazi. Lassan leveszem a ruháimat, és élvezem, ahogy minden egyes pontom vizes lesz. Kilépek a zuhany alól, és szárazra törlöm magam. A tükörbe nézek. Rövid vörös hajam még egy árnyalattal sötétebb lett a víztől. Kék szememben ott volt az a fény, ami minden verekedés után előjött. Lapos homlokomat ellensúlyozta mélyen ülő szemem. Egyenes, hegyes orrom alatt vékony szám terült el. Fülemben semmilyen díszt nem tűrt meg hivatásom, de ha lehetne, egy karika fülbevalót vennék. Fülemet kihangsúlyozta rövid hajviseletem. Végignéztem magamon. Széles vállam, izmos hasam, szálkás izomzatú mellkasom, szintén szálkás karom, és vékony, de erős lábaim nem a legjobb párosítás. Valamint a hasamon végigfutó három heg sem. Azok egy gyakorlatban elsült repesztől származtak. Három hónapig voltam velük kórházban, és kérdéses volt, megmaradnak-e hasizmaim. Aztán abbahagytam a testem tanulmányozását. Lassan eszembe jut, hogy mennyire élveztem a bunyót, és hogy sikerült irányítanom Pablo érzelmeit. Tehát sikerült, talán el tudom magam zárni előlük, ha nincs rájuk szükségem, és használni, ha van.
A fickó nappalijában állok. Az őrmester néhány fejes kíséretében ült egy asztalnál. Kihallgatást tartanak. Mindent tudni akarnak, hogy sérült meg ennyire. Mindent elmondok, mert tudom, úgyis csak helyeselni fognak. Örülnek, hogy jól összetörtem ezt a bérgyilkost, sok munkát spóroltam meg nekik. De néhány kérdésük megizzasztott. Például, miért hagytam ott a földön, miért nem bilincseltem, vagy kötöztem meg. Vagy pedig, hogy mertem elmenni zuhanyozni, amíg ők nem értek ide. Nem érdekel, úgyse küldenek el, ha igen, akkor pedig csinálok valamit.
A fejesek kivonultak, az őrmester intett, hogy üljek le. Úgy beszélt velem, mint már annyiszor, ha dicsért, vagy féltett. Gondterhelten nézett rám. Ő tudja, hogy érzem, amit mások éreznek. Csak az övét nem.
– Sikerült uralni a képességed? – kérdezte hosszú hallgatás után.
– Eleinte nem, de verekedés közben valahogy irányítottam Pablo érzéseit – mondok el immár mindent őszintén.
– Meg bírnád csinálni még egyszer? – kérdezte
– Nem tudom, még nem próbáltam
– És mit reagált?
– Pontatlanabbul cselekedett, kapkodott, többet hibázott.
– Tehát pont elég arra, hogy megverd az ellenfeled.
Hallgatok. Nincs mit mondanom, ő már mindent elmondott.
– Menjünk, majd kitapasztaljuk.
– Hová?
– Egy régi ismerősömhöz.
És mentünk.
Zsoldos - 1. ,,Fejezet"
2010.02.07. 19:51
Anno
Gyönyörűen sütött aznap a nap. Vidéken ilyenkor minden kisgyerek jókat játszik. Ahogy ők, Kinsey gyerekek is. Desmond, és Kitty gondtalanul futkosott a házuk háta mögött lévő réten. Nem mentek messzire. Még sosem mentek messzire az anyjuk, vagy az apjuk nélkül. Desmond hat, Kitty nyolc éves volt. Vígan fogócskáztak, sikítoztak. Apjuk a közelben fát vágott, anyjuk a kertet kapálta. Minden átlagosnak tűnt. A nap lustán vánszorgott az égen, eközben forrón perzselt. A közeli patak csobogása is elhallatszott ide. Nyugtató volt az egész. Az apa figyelme is lankadt, nem figyelt annyira ösztöneire mint máskor. Egyáltalán minek is figyelt volna? Hiszen itt van ez a békés környék, a távolban látszik egy hegy kéklő csúcsa, erdő, mező, folyó veszi körül őket. Állatokat látnak, hallanak. De mégis, a gonosz nem alszik, mindig ott jelenik meg, ahol nem várják. Hiszen ki gyanakodna ezen a gyönyörű napon? Az apa vágyakozva tekintett az erdők irányába. Nem csoda, hiszen ott nőtt fel jóformán. Először nyolc éves korában volt az erdőn, de mostanra szinte minden négyzetméterét megismerte. De elfordította a fejét, mert tudta, hosszú lesz a tél, és télen nem jó fát vágni. Tehát csináljuk meg most, és majd pihenünk bent a melegben. Az anya lelkében is hasonló gondolatok zajlottak le. Mennyit is fürödtek a patakban, mennyit fogócskáztak a parton. Később a fiúkat is ott nézték meg először. Annyi fiú tetszett neki, de mégis az vette el, aki soha nem fürdött, nem játszott ott. Mert ő egyszerűen más volt, őt az erdő vonzotta, az hogy erős legyen, és békében tudjon élni. Hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni. És ez a fiú vonzotta ezt a lányt, aki azóta is fülig szerelmes belé. Olyannyira, hogy néha még most is belefeledkezik a férfi izmainak bámulásába. Ilyenkor, ha az apa észreveszi, rendszerint belepirul, már csak megszokásból is. Des megbotlott a fűben. Kitty megbotlott Desben. És mégis, kacagtak, mert ez móka, nem érezték át a fájdalmat. Még nem tapasztalták, milyen is az igazi fájdalom, amit nem gyógyít meg semmilyen gyógyszer, semmilyen műtét. Mert ez a fájdalom a szívet és a lelket gyötri, amire nincs gyógyszer, csupán el lehet felejtetni percekre, napokra, de egy magányos órában biztos, hogy visszajön még fájdalmasabban. Ettől mentes egy bizonyos korig a gyermek, mert nem tudják, nem akarják ezt megérteni. Ez a bizonyos kor változó, van aki csak később, jóval később éri meg. Van, akiket tejben-vajban fürdetnek, ők talán sohasem. Viszont akik nagy dolgokra, vagy éppen szenvedésre hivatottak, azokat előbb eléri ez a fájdalom. És sajnos sokat, nagyon sokat szenvednek, mielőtt megértik, hogy ez a hasznukra vált. Csak akkor már lehet, hogy késő. Így születtek meg a legnagyobb diktátorok, a legvéreskezűbb hóhérok, és a terrorszervezetek alapítói. Hogy szenvedtek, és elhitték, hogy az élet gonosz. És mint mindig, ez az idill sem tarthat sokáig.
Kivágódott a kapu, és két fickó rohant be rajta, egy harmadik a kerítés fölött ugrott át. Vesztére. Megszólalt egy gépfegyver, és vér festette vörösre a zöld füvet. A gyerekek sikítva futottak a ház irányába, de hangjukat elnyomta az ismét felugató gépfegyver. Vér fröccsent Des arcára, de nem esett baja. Már csak pár méter, és beérnek. De a fiú elbotlik. Kitty az ajtóból fordul vissza, hogy felsegítse. Meghallják apjuk hangját, és arra fordulnak. A férfi egy szál baltát lengetve közeledik a gyilkos felé. Még oda sem ér, amikor golyók lyukasztják ki a testét. Anyjuk sikolya hallatszik. Fut a ház felé, amikor odaér, tereli a gyerekeket, kulcsra zárja az ajtót. Semmi esélye ezt jól tudja. Csak a gyerekek éljék túl, gondolja. Beküldi őket egy szekrénybe. Az asszony poroltót vesz fel, és készül rá, hogy lefújja a fegyverest. Bosszút akar állni meggyilkolt kedveséért, nem érdekli milyen áron. Nem érdekli, mi lesz a gyerekekkel azután, hogy megmenekülnek. Elméje elborult, izmai megfeszültek. A bosszú bábjává vált. A támadó berúgta az ajtót, és csatakiáltással felemelte a puskát. Ekkor kapta arcába a habot. Megőrült a tudattól, egy asszony megsebezte. A golyók sorban kiröpültek a tárból, felgyújtva a házat. Sietve távozott az erdők irányába. A gyerekek sírva fakadtak a szekrényben. A füsttől kezdtek rosszul lenni, és a vér szaga se volt rájuk jó hatással. Kitty kilökte a szekrényajtót, Des kiesett. A lány óriási lélekjelenléttel kivonszolta öccsét az égő házból. Eddig futotta az erejéből. A ház előtt eldőltek, már nem hallották a szirénákat, a zsaruk szavait, a szomszédok sikolyait, a tűzoltók fojtott kiáltozását. Már semmit se hallottak.
Négy fal között tértek magukhoz. Fehér falak, fehér ruhás alakok, színtelen hangok. Többé nem látták úgy a világot, ahogy ez előtt. Nem akartak meggyógyulni, hitték, hogy ha meghalnak ott lesznek ahol szüleik. Ha tudták volna a teljes igazságot más lett volna a véleményük. Ám mégis sikerült őket meggyógyítani. Négy hosszú évig tartott, de sikerült. Sikerült, de mégse voltak már ugyanazok a gyerekek. Mindent véresen komolyan vettek, és elviselték, de nem örültek a vereségnek. Des katonai iskolába járt, Kitty műszakiba. Mindkettejük kitűnt a szürke tömegből, nem volt mit veszteniük. És bármennyire is próbáltak eltűnni, annál jobban különböztek a többiektől, akik ki akartak tűnni a tömegből. Nem voltak hétköznapiak. Des néha hallotta más emberek gondolatait. Átérezte félelmüket, örömüket, fájdalmukat. Félt ettől a képességtől, azt kívánta, bár csak olyan lenne, mint más. Néha, amikor végigment az utcán, és érezte azt a rengeteg elkeseredést, azt kívánta bárcsak meghalna. De nem, és nem bírt öngyilkos lenni. A testvérével már régen nem találkozott, megvolt egyedül. Megtanulta, hogy zárhatja ki a gondolatokat, hogyan védheti meg magát. Tizenhat éves volt, mikorra profi zsoldos vált belőle. Meglett a szakmája! Most visszamegy a régi házhoz. Haza.
Mostanában
Újra végignéztem azon a tájon, ahol legutoljára tíz éve voltam. Hegy, völgy, folyó, rét nem sokat változott. Csak az, ahogy én ránéztem. Akkor ez volt a megszokott, most egy életrekelt emlék. Akkor ez volt az otthon, most a laktanya vált azzá. Itthon vagyok, itt a házam. Talán.
Lassan leereszkedtem a dombról, és megkerültem házunk romjait. Újra láttam, ahogy Kittyvel kergetőzünk, utána kirándulni megyünk anyával és apával. Láttam, ahogy karácsonykor körbeüljük a fát, és énekelünk, ahogy izgatottan kibontjuk az ajándékokat. Aztán az jut eszembe, hogy álmaimban hányszor megtettem ezt az utat, de akkor nem hittem, hogy ez még egyszer megtörténik. Lesétáltam a folyóhoz. Lassan minden eszembe jutott. Az utolsó nap, és az a förtelem. Az arca elmosódott emlékeimben, mindig tévében látott emberek villannak a helyére. Bár tudom, elkapták, és kivégezték, nem tudok nyugodni. Hirtelen dühbe gurulok. Ha anyámnak fontosabbak vagyunk, mint a szerelme, most nem lennék itt így, ilyen tulajdonsággal. Nem lehet igaz. És mégsem tudom gyűlölni. Ledobom vállamról a hátizsákot, levetem ruháimat, és a habokba merülök. A hideg víz átjárja a testem, lassan kitisztul a fejem. Tudom, anyám nem hibázott, én is azt tettem volna, amit ő. De mégis úgy érzem, hogy elárult. Itt hagyott, ahogy Kitty is. Apa azt tette, amit tennie kellett, védett minket, de anya egy olyan emberért harcolt, aki már meghalt. Lassan kimászok a vízből, vizes testemre öltöm fel a ruháimat. A nap gyorsan megszárít. Újra körül járom a házat és a környéket. Azt hiszem, itt az ideje, hogy induljak. De még nem bírok elszakadni az emlékektől. A templomkert, azaz a temető felé veszem az irányt. Kis idő múlva megtalálom a szüleim sírját. Pogány imát mormolok, és elmegyek. Nem bírom látni őket, még nem. Tíz év sok idő, de van, amihez egy élet is kevés. Profi gyilkossá képzetek ki, ezt mégsem bírom megemészteni.
Már rég elhagytam a falut, amikor megszólalt a telefonom. Az őrmester gyorsan felvázolta a helyzetet, egy férfira kell vigyáznom. A válasz nem volt kérdéses. A jó katona nem kérdez, cselekszik. Most eljött az én időm.