Gyönyörűen sütött aznap a nap. Vidéken ilyenkor minden kisgyerek jókat játszik. Ahogy ők, Kinsey gyerekek is. Desmond, és Kitty gondtalanul futkosott a házuk háta mögött lévő réten. Nem mentek messzire. Még sosem mentek messzire az anyjuk, vagy az apjuk nélkül. Desmond hat, Kitty nyolc éves volt. Vígan fogócskáztak, sikítoztak. Apjuk a közelben fát vágott, anyjuk a kertet kapálta. Minden átlagosnak tűnt. A nap lustán vánszorgott az égen, eközben forrón perzselt. A közeli patak csobogása is elhallatszott ide. Nyugtató volt az egész. Az apa figyelme is lankadt, nem figyelt annyira ösztöneire mint máskor. Egyáltalán minek is figyelt volna? Hiszen itt van ez a békés környék, a távolban látszik egy hegy kéklő csúcsa, erdő, mező, folyó veszi körül őket. Állatokat látnak, hallanak. De mégis, a gonosz nem alszik, mindig ott jelenik meg, ahol nem várják. Hiszen ki gyanakodna ezen a gyönyörű napon? Az apa vágyakozva tekintett az erdők irányába. Nem csoda, hiszen ott nőtt fel jóformán. Először nyolc éves korában volt az erdőn, de mostanra szinte minden négyzetméterét megismerte. De elfordította a fejét, mert tudta, hosszú lesz a tél, és télen nem jó fát vágni. Tehát csináljuk meg most, és majd pihenünk bent a melegben. Az anya lelkében is hasonló gondolatok zajlottak le. Mennyit is fürödtek a patakban, mennyit fogócskáztak a parton. Később a fiúkat is ott nézték meg először. Annyi fiú tetszett neki, de mégis az vette el, aki soha nem fürdött, nem játszott ott. Mert ő egyszerűen más volt, őt az erdő vonzotta, az hogy erős legyen, és békében tudjon élni. Hogy ne az utolsó pillanatban kelljen kapkodni. És ez a fiú vonzotta ezt a lányt, aki azóta is fülig szerelmes belé. Olyannyira, hogy néha még most is belefeledkezik a férfi izmainak bámulásába. Ilyenkor, ha az apa észreveszi, rendszerint belepirul, már csak megszokásból is.                                         Des megbotlott a fűben. Kitty megbotlott Desben. És mégis, kacagtak, mert ez móka, nem érezték át a fájdalmat. Még nem tapasztalták, milyen is az igazi fájdalom, amit nem gyógyít meg semmilyen gyógyszer, semmilyen műtét. Mert ez a fájdalom a szívet és a lelket gyötri, amire nincs gyógyszer, csupán el lehet felejtetni percekre, napokra, de egy magányos órában biztos, hogy visszajön még fájdalmasabban. Ettől mentes egy bizonyos korig a gyermek, mert nem tudják, nem akarják ezt megérteni. Ez a bizonyos kor változó, van aki csak később, jóval később éri meg. Van, akiket tejben-vajban fürdetnek, ők talán sohasem. Viszont akik nagy dolgokra, vagy éppen szenvedésre hivatottak, azokat előbb eléri ez a fájdalom. És sajnos sokat, nagyon sokat szenvednek, mielőtt megértik, hogy ez a hasznukra vált. Csak akkor már lehet, hogy késő. Így születtek meg a legnagyobb diktátorok, a legvéreskezűbb hóhérok, és a terrorszervezetek alapítói. Hogy szenvedtek, és elhitték, hogy az élet gonosz. És mint mindig, ez az idill sem tarthat sokáig.

 Kivágódott a kapu, és két fickó rohant be rajta, egy harmadik a kerítés fölött ugrott át. Vesztére. Megszólalt egy gépfegyver, és vér festette vörösre a zöld füvet. A gyerekek sikítva futottak a ház irányába, de hangjukat elnyomta az ismét felugató gépfegyver. Vér fröccsent Des arcára, de nem esett baja. Már csak pár méter, és beérnek. De a fiú elbotlik. Kitty az ajtóból fordul vissza, hogy felsegítse. Meghallják apjuk hangját, és arra fordulnak. A férfi egy szál baltát lengetve közeledik a gyilkos felé. Még oda sem ér, amikor golyók lyukasztják ki a testét. Anyjuk sikolya hallatszik. Fut a ház felé, amikor odaér, tereli a gyerekeket, kulcsra zárja az ajtót. Semmi esélye ezt jól tudja. Csak a gyerekek éljék túl, gondolja. Beküldi őket egy szekrénybe. Az asszony poroltót vesz fel, és készül rá, hogy lefújja a fegyverest. Bosszút akar állni meggyilkolt kedveséért, nem érdekli milyen áron. Nem érdekli, mi lesz a gyerekekkel azután, hogy megmenekülnek. Elméje elborult, izmai megfeszültek. A bosszú bábjává vált. A támadó berúgta az ajtót, és csatakiáltással felemelte a puskát. Ekkor kapta arcába a habot. Megőrült a tudattól, egy asszony megsebezte. A golyók sorban kiröpültek a tárból, felgyújtva a házat. Sietve távozott az erdők irányába. A gyerekek sírva fakadtak a szekrényben. A füsttől kezdtek rosszul lenni, és a vér szaga se volt rájuk jó hatással. Kitty kilökte a szekrényajtót, Des kiesett. A lány óriási lélekjelenléttel kivonszolta öccsét az égő házból. Eddig futotta az erejéből. A ház előtt eldőltek, már nem hallották a szirénákat, a zsaruk szavait, a szomszédok sikolyait, a tűzoltók fojtott kiáltozását. Már semmit se hallottak.

 Négy fal között tértek magukhoz. Fehér falak, fehér ruhás alakok, színtelen hangok. Többé nem látták úgy a világot, ahogy ez előtt. Nem akartak meggyógyulni, hitték, hogy ha meghalnak ott lesznek ahol szüleik. Ha tudták volna a teljes igazságot más lett volna a véleményük. Ám mégis sikerült őket meggyógyítani. Négy hosszú évig tartott, de sikerült. Sikerült, de mégse voltak már ugyanazok a gyerekek. Mindent véresen komolyan vettek, és elviselték, de nem örültek a vereségnek. Des katonai iskolába járt, Kitty műszakiba. Mindkettejük kitűnt a szürke tömegből, nem volt mit veszteniük. És bármennyire is próbáltak eltűnni, annál jobban különböztek a többiektől, akik ki akartak tűnni a tömegből. Nem voltak hétköznapiak. Des néha hallotta más emberek gondolatait. Átérezte félelmüket, örömüket, fájdalmukat. Félt ettől a képességtől, azt kívánta, bár csak olyan lenne, mint más. Néha, amikor végigment az utcán, és érezte azt a rengeteg elkeseredést, azt kívánta bárcsak meghalna. De nem, és nem bírt öngyilkos lenni. A testvérével már régen nem találkozott, megvolt egyedül. Megtanulta, hogy zárhatja ki a gondolatokat, hogyan védheti meg magát. Tizenhat éves volt, mikorra profi zsoldos vált belőle. Meglett a szakmája! Most visszamegy a régi házhoz. Haza.

 

 

 Újra végignéztem azon a tájon, ahol legutoljára tíz éve voltam. Hegy, völgy, folyó, rét nem sokat változott. Csak az, ahogy én ránéztem. Akkor ez volt a megszokott, most egy életrekelt emlék. Akkor ez volt az otthon, most a laktanya vált azzá. Itthon vagyok, itt a házam. Talán.

 Lassan leereszkedtem a dombról, és megkerültem házunk romjait. Újra láttam, ahogy Kittyvel kergetőzünk, utána kirándulni megyünk anyával és apával. Láttam, ahogy karácsonykor körbeüljük a fát, és énekelünk, ahogy izgatottan kibontjuk az ajándékokat. Aztán az jut eszembe, hogy álmaimban hányszor megtettem ezt az utat, de akkor nem hittem, hogy ez még egyszer megtörténik. Lesétáltam a folyóhoz. Lassan minden eszembe jutott. Az utolsó nap, és az a förtelem. Az arca elmosódott emlékeimben, mindig tévében látott emberek villannak a helyére. Bár tudom, elkapták, és kivégezték, nem tudok nyugodni. Hirtelen dühbe gurulok. Ha anyámnak fontosabbak vagyunk, mint a szerelme, most nem lennék itt így, ilyen tulajdonsággal. Nem lehet igaz. És mégsem tudom gyűlölni. Ledobom vállamról a hátizsákot, levetem ruháimat, és a habokba merülök. A hideg víz átjárja a testem, lassan kitisztul a fejem. Tudom, anyám nem hibázott, én is azt tettem volna, amit ő. De mégis úgy érzem, hogy elárult. Itt hagyott, ahogy Kitty is. Apa azt tette, amit tennie kellett, védett minket, de anya egy olyan emberért harcolt, aki már meghalt. Lassan kimászok a vízből, vizes testemre öltöm fel a ruháimat. A nap gyorsan megszárít. Újra körül járom a házat és a környéket. Azt hiszem, itt az ideje, hogy induljak. De még nem bírok elszakadni az emlékektől. A templomkert, azaz a temető felé veszem az irányt. Kis idő múlva megtalálom a szüleim sírját. Pogány imát mormolok, és elmegyek. Nem bírom látni őket, még nem. Tíz év sok idő, de van, amihez egy élet is kevés. Profi gyilkossá képzetek ki, ezt mégsem bírom megemészteni.

 Már rég elhagytam a falut, amikor megszólalt a telefonom. Az őrmester gyorsan felvázolta a helyzetet, egy férfira kell vigyáznom. A válasz nem volt kérdéses. A jó katona nem kérdez, cselekszik. Most eljött az én időm.