Átkokkal a fogam közt követtem Flot. Gyűlöltem a nőt, de mégis vele kellett maradnom. A közelsége visszafogta a képességem. Utálkozva kerülgettem az embereket, mindvégig szem előtt tartva. Flo magas nő volt, fekete hajjal, és tengerkék szemekkel. Valamint makulátlan múlttal, neves felmenőkkel, és ki tudja még mikkel, amikkel nagyra volt. Teljesen más világ volt, mint én. Én szerettem a családom, de sajnos korán el kellett válnom tőlük. Van ugyan egy öcsém, de már hat éve nem láttam. Örülnék neki, az tuti. Egyenlőre azonban nem szándékozom felvenni vele a kapcsolatot. Talán egyszer megkeresem, de most még nem. Túl bonyolult az életem.

 Flo fellök egy öregembert. Gyorsan felsegítem. Amíg kezet fogok vele, elszabadul a képességem. Elhalványul minden, már csak az öregembert látom. És felette egy éjfekete árnyékot. Az árnyék felém lendül, mire én összerándulok. Tudom, hogy nem árthat nekem, de mégis félek. Hiszen irányítani tudja az embert. Nem mintha nem bírnám leszerelni az öreget, de nem vetne rám jó fényt. Megszorítom a kezét, mire az árnyék elhalványul. Meg tudnám ölni, de vele pusztulna az ember is. Elengedem, és gyorsan Flo után eredek. Most, hogy elszabadult, nem áll meg, amíg közel nem kerülök a nőhöz. Látom a fehér, fekete, vörös, zöld, sárga, kék és még ki tudja hányféle színű lelkeket. Gyorsan szedem a lábam. A lelkekből kiolvasok személyiségeket, titkokat és mindent. Flo már messze jár. Egy alkimistához készülünk, hogy valamit tegyen velem, mert ezt nem bírom tovább. Úgy tervezzük, lycantrophya segítségével alakítunk a képességemen. Remélem sikerülni fog. Végre utolérem Flot. Felszabadulás, hogy ismét csak azt látom, amit mások is.

 Meglök egy gyerek, mire én bokán rúgom, és pofon ütöm. Engem csak ne lökdössön!

– Elnézést, – mondja elhaló hangon – véletlen volt!

– Remélem is – morgom, de hirtelen eszembe jut valami. Egy emlék, egy mozzanat. Hat éve, egy vörös hajú kisfiú szaladt oda hozzám, megölelt, és kérte, ne hagyjam, hogy elvigyék. Én valamiért mégis engedtem. Azt hittem, úgy lesz a legjobb. Legalábbis ezt hitették el velem. Aztán hamar rájöttem, hogy mégse jó így. El is indultam, hogy megkeressem, és magammal hozzam, de nem sikerült. Ugyanis láttam, ahogy a fiú, rövidre vágott hajjal csinálja a gyakorlatokat, és nevet. Nevet verekedés közben, nevet, amikor megverik, és nevetett, amikor eltörte egy társa orrát. És hogy miért nem sikerült? Nem mutatkoztam előtte, a távolból figyeltem, és rájöttem, hogy ez a pár hónap teljesen más emberré tette. Azt hittem, nem bírok rá ugyanúgy gondolni, mint akkor. És megint hibáztam, de ez csak évek multával derült ki. És akkor eljöttem az iskolából, az alvilágban éltem, majdnem szó szerint. Féltek tőlem, hiszen én a lelküket bírtam kínozni. Így telt el majdnem két év. Aztán jött Flo, és kimentett ebből a világból, és belelökött egy másikba. De, hogy szavam ne felejtsem, ezt a fiút láttam most is magam előtt. És ami még szörnyűbb volt, hogy az a fiú, az öcsém volt. Tehát ő is az.

– Flo, állj meg egy kicsit! – kiálltok a nő után, mire az, undorát nyíltan kimutatva megáll. – Kinsey, te vagy az?

– Mi, honnan tudod a nevem?

– Tudom és kész. Te vagy Desmond Kinsey igazam van?

– Előbb is ezt mondtam. De te ki vagy? – hangja éles, nem lehet túl sok barátja. De nem csodálom, akit gyilkolásra képeznek, annak nincsenek barátai.

– Kitty Kinsey, a nővéred – hangom beleremeg, ahogy kimondom. Le kell ülnöm. Des meg is teszi, lehuppan a földre. Aztán csak bámul rám. És én vissza rá. Zavarban vagyunk. Most mit kezdjek? Kezdjek el mesélni, vagy kérdezzek, vagy csak bámuljunk egymásra? Dest az egyik kísérője felhúzta.

– Tehát ő a nővéred?   

– Honnan tud róla? – kérdezi elhaló hangon.

– A kapcsolat közben véletlenül megtudtam. Én is sajnálom – szabadkozik.

– Azt mondta, nem kutatja ki a titkaim!

– Azt mondtam, direkt nem nézem meg. Amúgy is, azt mondtad, hogy nincsenek titkaid.

– Hazudtam. Vannak, illetve előtted már csak voltak – az öcsém mogorva. Nem örül túlzottan a találkozásnak. Vajon merre tarthat? Túl közel van Flo.

– Gyerekek, van a közelben egy kényelmes kis hely, ahol tudunk beszélgetni – szól közbe Des másik kísérője – menjünk inkább oda!

 Bólintunk, és szótlanul ballagunk. Még a mindig utálatos Flot is meglepte a fordulat. Hát még engem. Azt hiszem nem lesz felhőtlen a kapcsolatunk. Egy romos, dohos házba lépünk be. Leülünk. Des valamiért kerüli a tekintetem, két társa viszont leplezetlenül fürkész engem. Aztán mégis Des töri meg a csendet.

– Miért engedtél el?

– Azt hittem, úgy lesz jó neked – válaszolom, de a sírás kerülget.

– Nem volt jó. Gyilkolni tanítottak. Veled akartam maradni, de te kidobtál, miután kihúztál az égő házból – mondja, és felpattan. Fel és alá sétál. Nem jutok szóhoz. Miért engem vádol? Csak két évvel vagyok idősebb nála, én mit tehettem volna? Nem az anyja vagyok! Ha megteszem azt, hogy nem húzom ki, akkor örökké lelkiismeret furdalásom lett volna. Így valamennyire tudtam magam nyugtatni.

 Súlyos csend honolt a szobában. Flo lehunyt szemmel ül, hátat a falnak vetve, csak néha pislant fel, történt e már valami. Közben megtudtam a két kísérő nevét. Őrnagy és David. Őrnagy kíváncsian pislogott Des felé, várta mit fog tenni. Közben az ajtónak támaszkodva állt. David az ágyon hevert, és kíváncsian méreget. Des a földön ült, és mereven nézett maga elé. Én egy székben ültem, és gondolkoztam. Ez lenne a várva várt alkalom? Amikor egymás vállára borulunk, és kisírjuk egymásnak örömünk, bánatunk? Minden titkunkat megosszuk egymással, és minden jó, ha a vége jó? Ennek még nincsen vége. David és Flo, szinte parancsra feláll, az Őrnagy is megfordul, és kisétálnak. Desmond is mozdul, de Őrnagy leinti:

– Maradj csak, Des, ez a ti beszélgetésetek. Addig nem megyünk sehová, amíg meg nem beszélitek az egészet.

– Ezen mit beszéljünk meg? Elhagyott, otthagyott, nem is keresett. Részemről ennyi! – Fakad ki az öcsém.

– Lenne mit – szólok bele. Sikerül, Des visszafordul, és leül velem szembe. Most már az arcom nézi. Kíváncsian, fürkészően. Nagy levegőt veszek, és belefogok: – Mit tehettem volna, csak tizenkét éves voltam? És szerinted nekem jó volt? Azt hiszed, én csak röhögtem, hogy elvettek tőled? Engem is iskolába kényszeríttettek. Hónapok múlva megkerestelek, de amikor láttam, hogy mit csinálsz, akkor inkább visszafordultam. Azt gondoltam, már megállod a helyed nélkülem is. Azt hittem, most már nem kellek én, hogy fogjam a kezed. És elmentem. És rájöttem, hogy mekkorát hibáztam De akkor már késő volt. Van egy képességem. Lehet, ki fogsz nevetni, de látom az emberek lelkét. Látom, és tudom őket kínozni, és még egy csomó dolgot. Így ott hagytam a sulit, és a földi alvilágban garázdálkodtam egy darabig. Aztán találkoztam Floval. Flo felkarolt, tanított, megfékezett. Ő egy papnő, logikus hogy ért valamit a mágiához. De az én képességemhez foghatót még nem talált. Tehát ez történt velem. És még valami. Tudnod kell, örülök, hogy találkoztunk. Azonfelül, nagyon hiányoztál.

 Egy pár percig újabb csend következik. Majd megszólal.

– Megértelek. De én még kérdeznék tőled valamit. Kérlek, felelj őszintén.

– Kérdezz csak, mindig őszinte vagyok!

– Voltál már otthon azóta?

– Egyszer. Gondolom te is – amikor bólint, folytatom – azt akartam, te is úgy találd meg mint én, talán túl tudod tenni magad rajta.