Akció

Az ajtónak támaszkodva állok összeszorított fogakkal. A kliens a fotelban reszket. Ekkora kavarodást a fejében, alig bírok koncentrálni. És fáj is. De nem csodálom, hogy retteg, én is félnék a helyében. Keresztbetett néhány fejesnek, akik meg akarják bosszulni ezt. És mi lenne stílusosabb, mint Pablo, a félkarú bérgyilkos? Róla már sokat hallottam. Egy detonációban vesztette el a fél karját, de még így is félelmetes ellenfél. Nem szívesen verekednék vele, de ez most parancs, nincs hová hátrálnom. És ez az ember belezavarodott a tudatba, hogy meg fog halni, ezért profi testőröket fogadott fel. Ezeket Pablo szépen kinyírta. Mivel a megbízóknak tetszett az ötlet, hogy szenvedjen a lelke a kicsinek, plusz pénzt kap ezért a melóért. De a kis nyuszi annyira megrémült, hogy a kicsikart pénzt a katonaságnak felajánlotta, és kért egy testőrt. Persze nem akart valami kigyúrt állatot, hanem egy erős, de szolid tagot. Így esett rám a választás. Bár minden izmom ki van dolgozva, az osztagomból mégis én vagyok kinézetre a legnyápicabb. Tehát logikus volt engem küldeni. De egy elmeorvost is küldhettek volna, egy adag, elefántoknak való nyugtatóval, mert ez kikészít. Esküszöm, meg fogom a maradék kezét Pablonak, ha kinyírja ezt a tagot. Ezt nem lehet elviselni, kétpercenként félti a vagyonát és az életét felváltva. És még imádkozik is! De a lelkében dúl a kétség és a félelem. Azon gondolkozik, hogy mégiscsak egy kigyúrt állatot kellett volna hívni, az talán elriasztja a kéjgyilkost.

– Nyugodjon már meg – mordulok rá, amikor elfogy a türelmem.

– Mégis hogy legyek nyugodt, amikor egy gyilkos vadászik rám?! – vacogta

– A fenébe is, engem fog előbb megtámadni, mégse remegek össze vissza! –hördülök fel – Az Istenért ember, nyugodjon már meg, mert én magam fogom megölni, Pabloval kézen fogva!

Na, ez a fenyegetés már hatott, valamennyire lenyugodott. Gondolatban megint végigjártam a házat, ellenőriztem a nyílásokat, a kitett csapdákat. Ugyanis köpött néhány ember, és tudjuk, ma fog újra támadni, ezúttal viszont mindkettőnket meg akar ölni. Pedig én már ilyen idegbajos körülmények között vagyok itt egy hete. Ezek szerint tök hiába szenvedtem egy hétig a pasas érzelmeitől? Ekkora átkot. Mennyivel könnyebb lenne egy irodában csücsülni,és tök hétköznapi dolgoktól szenvedni? De az nem az én műfajom. Persze inkább gyalogolok, mint hogy egy tömött buszra szálljak, ahol vágni lehet az érzelmeket. Mondtam már, hogy mennyire zavar ez a képesség? Ugyanis nem tudom irányítani, tehát olyan részleteket tudok, amiket nem akarok. De néha jól előbb érzem az érzelmeit, mint látom a testét egy embernek. Tehát nagyon nehéz meglepni, és ez jó katonává tesz. Persze vannak emberek, mint például az Őrmester, akik tudják irányítani érzelmeiket, és az övéket még egyszer sem hallottam. Megpróbáltam irányítani az érzéseim, de nem sikerült.

 Fémes hang ütötte meg a fülem. Mintha egy vasgolyó gurult volna végig a padlón. Későn kapok észbe. Talán gránát! Maró köd fejlődik. Könnygáz. A szemét, ezzel percekre is cselekvésképtelenné teheti a klienst. Én egy kendőt rántottam az arcom elé, ez elővigyázatosságból mindig ott van. Elálltam az ajtó elé, egy ösztöntől vezérelve. Jól tettem, Pablo úgy berúgta, hogy kettétört. Lassan kerülgetett. Most jól megfigyeltem. Sötét haját rövidre borotválva hordta, barna bőrén megcsillant a nap. Kék szeme nem illett arcához, és gyilkos mivoltához. Acélos izmain feszült a póló, ami már csatakos volt az izzadságtól. Kezében egy kés virított. Nem vártam ezt a pillanatot. Farkasszemet néztem vele. Hamarabb pislogtam. Lassan előhúztam késem a lábszáramra erősített tokból. Kicsit kotortam az érzelmei között. Megtudtam, minden ellenfelétől retteg, akinek megvan minden végtagja, és ez a félelem sarkallja gyilkolásra.

 Előrelendül. Késével mellkasom felé döf, azonban kitérek, és oldalba rúgom. Felém fordul, így az öklömet szemből kapja. Lábon rúg. Halántékon csap a kése nyelével. Kicsit megszédülök, de sikerül hárítanom az ütését. A rúgása arcon kap. Még valamennyire talpon vagyok, amikor arcom felé döf. Hátradőlök, és fellendítem a lábam. Pont mellkason találom, megtántorodik, de a fal megfogja. Valahogy feltápászkodok, de egy rúgással ismét a földre küld. Félregördülök, felpattanok, és arcon csapom. Combon térdelem, és tarkón ütöm késem nyelével. Fejjel a falnak lököm. Amíg szédeleg, gyorsan körül nézek. A férfi kiszaladt a szobából. Hála Istennek. Gyorsan átkutatom Pablo érzelmeit. Fél. Régóta nem találkozott ilyen ellenféllel. Azt hitte könnyű dolga lesz, de én hat évig csak ezt gyakoroltam, és bár nem vagyok izomkolosszus, jó néhány felnőttet megizzasztottam már. Egy hirtelen ötlettől vezérelve megpróbálom megkavarni az érzelmeit. Sikerül, még jobban meg van rettenve. De kiegyenesedik, és fél karjával ismét lesújt. Félreugrok, és halántékon ütöm. Ráborítok egy szekrényt. Csak az egyik lábát kapja el, de az eltört. Elegáns mozdulattal kidobom az ablakon. Majd a rohamosztagosok összekaparják.

 Ruhástul állok a zuhany alatt. A hideg víz folyik rám, de így nem az igazi. Lassan leveszem a ruháimat, és élvezem, ahogy minden egyes pontom vizes lesz. Kilépek a zuhany alól, és szárazra törlöm magam. A tükörbe nézek. Rövid vörös hajam még egy árnyalattal sötétebb lett a víztől. Kék szememben ott volt az a fény, ami minden verekedés után előjött. Lapos homlokomat ellensúlyozta mélyen ülő szemem. Egyenes, hegyes orrom alatt vékony szám terült el. Fülemben semmilyen díszt nem tűrt meg hivatásom, de ha lehetne, egy karika fülbevalót vennék. Fülemet kihangsúlyozta rövid hajviseletem. Végignéztem magamon. Széles vállam, izmos hasam, szálkás izomzatú mellkasom, szintén szálkás karom, és vékony, de erős lábaim nem a legjobb párosítás. Valamint a hasamon végigfutó három heg sem. Azok egy gyakorlatban elsült repesztől származtak. Három hónapig voltam velük kórházban, és kérdéses volt, megmaradnak-e hasizmaim. Aztán abbahagytam a testem tanulmányozását. Lassan eszembe jut, hogy mennyire élveztem a bunyót, és hogy sikerült irányítanom Pablo érzelmeit. Tehát sikerült, talán el tudom magam zárni előlük, ha nincs rájuk szükségem, és használni, ha van.

 A fickó nappalijában állok. Az őrmester néhány fejes kíséretében ült egy asztalnál. Kihallgatást tartanak. Mindent tudni akarnak, hogy sérült meg ennyire. Mindent elmondok, mert tudom, úgyis csak helyeselni fognak. Örülnek, hogy jól összetörtem ezt a bérgyilkost, sok munkát spóroltam meg nekik. De néhány kérdésük megizzasztott. Például, miért hagytam ott a földön, miért nem bilincseltem, vagy kötöztem meg. Vagy pedig, hogy mertem elmenni zuhanyozni, amíg ők nem értek ide. Nem érdekel, úgyse küldenek el, ha igen, akkor pedig csinálok valamit.

 A fejesek kivonultak, az őrmester intett, hogy üljek le. Úgy beszélt velem, mint már annyiszor, ha dicsért, vagy féltett. Gondterhelten nézett rám. Ő tudja, hogy érzem, amit mások éreznek. Csak az övét nem.

– Sikerült uralni a képességed? – kérdezte hosszú hallgatás után.

– Eleinte nem, de verekedés közben valahogy irányítottam Pablo érzéseit – mondok el immár mindent őszintén.

– Meg bírnád csinálni még egyszer? – kérdezte

– Nem tudom, még nem próbáltam

– És mit reagált?

– Pontatlanabbul cselekedett, kapkodott, többet hibázott.

– Tehát pont elég arra, hogy megverd az ellenfeled.

Hallgatok. Nincs mit mondanom, ő már mindent elmondott.

– Menjünk, majd kitapasztaljuk.

– Hová?

– Egy régi ismerősömhöz.

És mentünk.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.