– Sietnénk, Pierre! – kiálltok a franciára

– Én meg pisálnék! – válaszol

– Haladjál, mert lerugdosom a veséd, és nem lesznek többet nem fog gondot okozni neked – sietteti Fred is. Nem éppen úri módon.

 – Gyere csak, mutasd meg mit tudsz – kiállt vissza Pierre, és egy perc múlva már jön is. Egymásnak esnének, de közéjük állok.

– Fiúk, van kit ütni ebben a világban, nem kell egymásnak esni! – erre lenyugodnak. Nem vagyunk jó viszonyban a franciával, de minden megbízható emberre szükség van, ha meg akarjuk élni a holnapot. Ezt próbáljuk egy éve. És eddig sikerült. Kilőtték pár társunk, és megtizedeltek, de itt vagyunk. Élünk, bár nem virulunk.

 Nem kímélték a városokat se, az atombombán kívül szőnyegbombázásokat is végrehajtottak. Emberek millióit, ha nem milliárdjait ölték meg. A kormányok a legpusztítóbb vírusokat szórták a levegőbe. Nem bírták elviselni, hogy valaki megdönti őket. Persze a legtöbbjük elkapta a vírust, vagy meggyilkolták. Tehát most elszabadult a Ragadozók nevű banda, akik egyre nagyobb teret nyertek, valamint egy másik, Omen nevezetű csoport is fosztogat. Néhány ember megpróbált egyszerű életet élni, de nem ment nekik, megölték őket, mielőtt eredményt érhettek volna el. Talán majd egyszer mindenki belefárad a hadakozásba, és megnyugszik a világ, de ahhoz előbb ki kell tombolnia magát. És ezt sajnos most teszi, mert máskor nem tudja. Tehát sodródunk az árral, és reméljük a legjobbakat. Végig nézem a környéket varázserőm segítségével. És egy fickót fedeztem fel a bokorba lapulva. Mivel megnőttek okkult képességeim, képes vagyok azt látni, amit ő is lát. Egy távcsövön keresztül figyel minket, és valakit le akar lőni. Vagy mindenkit a közelből. Elsunnyogok a kocsi mögé, és ledobom a zsákokat.

– Fiúk, pakoljátok ki a fölösleges cuccokat, addig én is kidobom a Sárga Folyót!

­– Aj, már te is kezded, baszd meg? Siess, hogy cseszd meg az eget – Frednek néha megsemmisítő a véleménye. Ó, hogy esne ketté, amikor éppen megmentem az életét. Elég messze megyek a bokrok között, aztán irányt váltok Nagy ívben kikerülöm a hapsit, és térdre ereszkedem. Elsajátítottam, hogyan kell zajtalanul kúszni. Ez a technika úgy működik, hogy a tenyereden, és a lábfejeden támaszkodva mész előre. Ezután már csak a gallyakat kell elkerülni, és kész. Persze, ez nem olyan egyszerű, mint ahogy hangzik. Nagyon nehéz tökéletesen megtartani egy hatvan kilós testet. És ugyan tökéletesen nem is tudom, mégis észrevétlenül megközelítek majdnem mindenkit. Ez a férfi annyira hangosan zihál, hogy már nem is hall meg engem. Meglázítom a késem hüvelyét. Rájöttem, hogy így hangtalanul ki bírom húzni a pengét, ami nagy előny. Még közelebb osonok. Egy ugrással odaérnék hozzá, és leszúrhatnám, de az túl egyszerű. Inkább belenézek a fejébe. Suttogok bele, csak suttogok, és lassan elér a tudatáig. Elpislant másfelé is. Lassan kinyírom az idegeit. Elhomályosítom a látását, amikor engem nézne. Aztán egyszerre csak kiszállok a fejéből. Megreccsentek egy ágat. Hátrafordul. A pisztoly csöve felém fordul, a szeme vérben van. Nekiugrok. Kiütöm a pisztolyt a kezéből, lefejelem, megtaposom a lábát. Aztán mögé lépek, és egyszerűen tarkón vágom a kés nyelével. Elájul. Ennél több nem is kell nekem. Alig várom már, hogy kifürkésszem a gondolatait, de erre még várnunk kell. Elszedem a fegyvereit, beolvasztom a pisztolya csövét, összetöröm a távcsövét, és körüljárom a környéket. Negyed óra alatt megcsinálom ezeket. Aztán pedig leguggolok vele szemben. Meglepő, milyen könnyen a fejébe tudok nézni. Hirtelen elragadnak a gondolatai, és megszűnik a külvilág.

 Pisztoly csöve üti meg a tarkóm. Felriadok. Hátra sandítok, de nem nagyon látom a férfit.

– Pakold ki a fegyvereid! És csak semmi turpisság, mert ólmot kapsz a fejedbe – mondja egy, szinte lányosan nyivákoló hang. Ettől nem nagyon tudok megijedni. De a pisztoly, amit rám fog, az már eléggé fenyegető! Kipakolom a pisztolyom, és három késem. Viszont azt a kést, amit a lábikrámhoz csatoltam, nem rakom le. Az lesz az én utolsó ászom.

– Maradj csak guggolva, ne mozdulj. Nem szeretnélek megölni, maximum megrokkantani. Túl jó a szívem, az ilyen férgeknek halnia kéne. És én mégis meghagynám az életed. Csak tedd azt, amit kell. Tehát, guggolj, és mond el, mit keresel itt!

– Hát nem téged, az tuti!

– Ne szájalj, kutya, mert itt maradsz, de felkelni nem fogsz!

– Hát húzd meg azt a ravaszt! Vagy félsz, te patkány?

– Marha nagy szerencséd van, baszdmeg, hogy szükségem van rád! Kellenek az információk, amiket megtudtál!

– Csak a testemen keresztül, cseszdmeg!

– Meglesz, ne aggódjál. De majd mást fogsz mondani, amikor megnyúzlak, letépem a körmeid, megégetem a húsod.

– Fogd már be, és mondd mit akarsz!

­– Ne parancsolgass nekem, különben úgy seggbe lőlek, hogy életedben nem ülsz le!

 Élveztem a veszekedést. Tudtam, vagy legalábbis reméltem, hogy nem fog lőni. Ha leszáll a szemére a vörös köd, akkor vége. Csak egy jó mozdulat kell, és elvágom a torkát. Három mozdulat. Egy, amíg kihúzom a kést, kettő, amíg odafordulok, és ugrok, három, amikor elhúzom a torkán az éles kést. Csak egy másodpercre bambuljon el. És vége az életének!

 Fél órája küzdünk, csak kést használunk. A pisztoly messze van, nem érjük el. Ez a harc halálig megy majd. Ha valaki megfutamodik, azt a másik lelövi. Tehát valamelyikünknek halnia kell. Ez a farkasok törvénye. Hulljon a férgese!