A lányok elmentek átöltözni. Mi is elkezdtünk. Jó volt végre levenni a vértől mocskos ruhákat, és tisztákat felvenni. Farmerbe bújtunk, mindenki a sajátjába, és kényelmes pólót veszünk fel. Az enyémen például egy metálbanda vigyorog a világra. Leülünk a földre, és várunk. Közben van időm gondolkozni az egészen. Csak ezt éljük túl. Legyen vége a harcnak, a háborúnak. Régebben ez volt az életem, élveztem, hogy zsoldosként tengettem napjaim, nem volt miért élnem. Nem kötöttem szorosabb barátságokat, mert tudtam, bármikor, bárkit megölhetnek közölünk. És akkor fájni fog az elválás. A családom halott volt, vagy elhagyott. Őrnaggyal kerültem közelebbi barátságba, de vele is csak néha, laktanyán kívül tudtam beszélni. Amíg bent voltunk, ő a felettesem volt. Dav pedig, hogy is mondjam. Bírom őt, jófej, meg minden, és ő szinte mindent tud rólam, mert belelát a fejembe. Ezért nem tudok vele jobban összehaverkodni. Nehéz olyan emberrel beszélni, aki úgyis tud mindent. De ez már a múlt. Freddel szinte elválaszthatatlan barátok lettünk, és úgy néz ki, lassacskán rokonok is. Megtaláltam Kittyt, és már érzem, újra van családom. Aztán itt van Dav, megint csak. Őt is egyre jobban kedvelem. Nem annyira, de egyre jobban. És persze Bellát is nagyon kedvelem. Féltem, amíg velem van. Félteném, ha nem lenne velem. Félteni is fogom, amíg nem lesz vége ennek. Tehát ez a felállás. Csessze meg! Pont velem? Minden összejött ebben az életben.

 Kitty és Bella visszaért. Nem igyekeztek túlságosan. Halálra untuk magunkat. Igazából senki sem próbálkozott beszélgetéssel, bezzeg ők vígan kacarászva értek vissza. Mintha meg is mosakodtak volna. Lényegtelen. Azt se tudjuk, mi a feladatunk.

– Most mi legyen? – mordulok fel kissé durván. Bella válaszol rá nyugodt hangon:

– Tovább megyünk a pokol belsejébe. Aztán majd meglátjuk, mikor üzennek újra a fénylények.

– A tököm kivan a fénylényekkel. Ők miért nem bírnak harcolni? Úgy hallottam, hogy nagyon erősek – fakad ki Fred, aki időközben Kitty mellé húzódott.

– Ők sem képesek mindenre – érvel Bella

– Mi pedig öten vagyunk! Két okkultista, egy ex-fénylény, egy mágus-féle, és egy katona. Így sokkal több esélyünk van.

– Nem küldtek volna ide, ha nem tudjuk végigcsinálni – száll be a vitába Dav is.

– Így is majdnem meghaltunk –szólalok meg újra.

– Tényleg, Des, a fénylények azt mondták, hogy ezt még egyszer ne csináld – szólal meg újfent Bella

– Nem érdekelnek a fénylények!

– Akkor az én kedvemért Des, légy szíves – kérlel angyali hangon. Az az én hibám, hogy nem tudok erre nemet mondani. Még egyszer felmordulok, de már csak megszokásból. Aztán elkönyvelem, az első esetet, amikor megalkudtam. És az a legfurcsább az egészben, hogy nem bántam meg.

– Tehát fiúk lányok, megyünk tovább a pokolban? – kérdezi Dav, akinek arcára visszatér az a vigyor, amit már régen láttam. Végre. Visszatér belém a remény, ezt az arcot látva. Fred szemében csillog az aggódás, mégis benne van az a régi tűz, ami közös bennünk. A harc az életünk része. Bella fél és aggódik, mégis elszántan néz a távolba. Kitty is mereven néz egy pontra, szeméből nem tudok érzelmeket kiolvasni. Aztán farkasszemet néz Freddel, és megfogja a kezét. Semmit nem szólok, csak cinkos vigyort váltok Davel. Van akkora barom, mint amilyen én voltam!

– Ha csak itt állunk, a feladatot lehúzhatjuk a vécén is! Rajta emberek, haladjunk! – kiálltok ünneprontóan. Erre már Bella is elvigyorodik, Kitty azonban rosszallóan néz, de amint meglátja, hogy Fred is vigyorog, ő is felenged.

 Vidáman indulunk előre. Egy lerobbant város látványa tárul elénk. Bedőlt házfalak, sötét utcák, szűk sikátorok. Sikolyok is hallatszanak, a vörös égen kárhozottak szálltak. Akik még tudnak szállni, sokan azt hiszem már nem. Egy kis magaslaton hatalmas lyuk tátong. Azt hiszem, ez lehet a Sátán lakhelye. Majd meglátjuk. Görnyedve vágunk át az üres téren. Lassan elérjük a város szélét. Kihalt minden. Néhány démon ugyan köröz a magasban, de nem figyelnek ránk. Túl jelentéktelenek vagyunk számukra. És ez a mi szerencsénk. Kést húzok elő, semmi mást nem használok. Varázsoljon az, aki tudja uralni, és bunyózzon az, aki azt tanulta éveken át! És ezek mi vagyunk Freddel. Lassan, saroktól sarokig haladunk, ahogy azt a kiképzésen tanultuk. Kerüljük a szörnyeket, az elkárhozottakat. A többiek lemaradva jönnek mögöttünk, mi néhány pokolfajzatot elhalogattatunk a sikátorokban, de örökre. A város központját igyekezzük kerülni, a város szélén araszolgatunk. Minél kijjebb, annál nagyobb a biztonság. Szerintünk. Bár eddig semmilyen rendszert nem fedeztünk fel ebben a világban. Az események minden előzmény nélkül történnek, úgy ahogy kedvük tartja.

 Sötét sikátorba kanyarodunk be, ami akár egy kilométer hosszú is lehet. Támadásra készen araszolunk, de arra, ami ezután jön, még csak nem is számítottunk. A disznóképű démon jelenik meg, de nem egyedül. Vagy öt kis pokolfajzat van vele, és tíz láncra vert kárhozott lélek. Lassan lépek előre. Látom, hogy Fred tétovázik. Dav is előre lép, most ő lesz a legnagyobb segítség, és Bella, aki a kárhozottak ellen eredményes lehet. Kitty hátra marad, és energiát gyűjt. Hatalmas csapásra készül. Több pokolfajzatot is eltörölhet vele. Bella kezében is fény gyúl, de csak halovány. Tudjuk, ha ezt elengedi, itt elszabadul a pokol. Hehe. Imádom a szóvicceket.

 Előreugrok, és bemosok egyet a disznóképűnek. Még mindig nem vagyok teljesen ép. Belém bír rúgni, de az ütés elől elhajolok. Elkapom a kezét, és megrántom. Tartja magát. Ez kell nekem! Elrugaszkodok, és arcon rúgom. Hátrahőköl. Már szúrnám le, amikor egy pokolfajzat oldalról nekem ütközik. Megrúgom, arcon csapom, és áramot vezetek belé. Nem hal meg, de sokkot kap. Elég ez nekem. Közben sajnos a disznófejű magához tér, így nem bírom megadni neki a kegyelemdöfést. De nem baj, lesz ez még így se. Rúgok felé, azonban levédi. Ütök is, ám ezeket ugyanúgy hárítja. Bekapok néhány ütést, hol figyelmetlenségből, hol taktikából. Az erősebbeket azonban szintén levédem. Mégis mágiához folyamodok. Fokozom a gyorsaságom. Nem bír eltalálni, ellenben én több ütést is beviszek, nem egyszer megkarcolom.  Fürgén mozgok, mégse fáradok el annyira, mint kéne. Kitty tűzcsóvái hihetetlen mértékű pusztítást végeznek, több pokolfajzat is meghal. Dav energiagömbjei is egypár kárhozottat, és néhány erre tévedt démont megöl. Aztán Bella is elengedi az erejét, és már mindenki ver mindenkit. Megszűnik az egy az egy ellen típusú viadal, mindenki a démonok ellen, és a démonok szó szerint mindenki ellen. Egymást is ugyanúgy marták, mint minket. Több sebet is szerzünk, és lassan, azt lehet mondani, bokáig állunk a vérben. Néhány démon beleket hány, epét köp. Vannak, akik megbotlanak, és elesnek. Egyik pillanatban még élnek, de pár másodperc alatt halálra tapossák őket. Messzire sodródok Fredtől. Túl messzire, mintsem fedezni tudna, amíg a disznóképűt legyilkolom. Már semmit nem ér a gyorsaságom, inkább pajzsot próbálok magam köré koncentrálni. Nem sikerül túl jól, de a gyengébb démonok sorra lepattannak, és az erősebbeknek is lassul a mozgásuk a pajzs terébe érve. De ha azt nézzük, hogy az erősebbek így is meg tudnak ütni, és a gyengébbekkel a pajzs nélkül is elbánok, csak elemésztem a varázserőm. Elvágom egy démon torkát, egy másikat elgáncsolok. Gyorsan felkel, de már félholt. Aztán arra leszek figyelmes, hogy energiagömbök, tűzcsóvák és fénylabdák röpködnek körülöttem. Nagy pusztítást végeznek a démonok közt. A szememmel megkeresem Kittyt. Gondolatban kapcsolatba lépek vele. Megtudom, hogy ennél jóval nagyobb pusztításra is képes lenne, csak hagynék békén pár percre. Mágiám segítségével két ugrással mellette termek. Testőrként védem, nem engedek közel hozzá senkit. Aztán pár perc alatt tényleg összeszedi az energiáit. Davnek és Frednek ordítok, hogy jöjjenek el onnan. Bella Kitty mögött áll. Dav gyorsan kapcsol, és kirántja magával Fredet is a tömegből. Kitty a szája elé emeli kezeit, tölcsért formál, és megfújja azt. Egy óriási lángoszlop hasít végig a démonok tömegén. Érzem a tűz forróságát, belekönnyezik a szemem. Aztán lassan csak a lángok táncát látom.