Egy nagy tömegen vágunk keresztül. Dav egyik ismerőséhez megyünk. Szórakozottan biztosítom ki és be a pisztolyom. Az álmaim járnak a fejemben. Mit jelenthetnek, és miért pont most jöttek elő? David az egyik beszélgetésünk közben azt mondta, hogy a kapcsolat hatására még jobban kibővültek a lehetőségeim, ennek tudható be. Daviddel nagyon sokat beszéltünk az egy hét alatt. Meg tanultam irányítani, hogy kinek és mikor akarom megtudni a gondolatait. És meg tanultam irányítani, valamint felfedezni a nem e világi erőket, és bizonyos mértékben felhasználni azokat. Ezzel kibővültek a lehetőségeim. Közelharcban, és felderítésben is hatásosabb tudok lenni. Több embernek is nekimegyek, de nem zavar. Egyik se mer belém kötni, amíg katonaruhában vagyok. Ezt már eddig is megfigyeltem. Az acélbetétes bakancs, és az egyenruha tiszteletet ébreszt az emberekben.

 Véletlenül nekimegyek egy lánynak. Pofon üt, és bokán rúg. Hála Istennek, a rúgást nem érzem. Felnézek. Úristen, ez mintha a nővérem lenne!

 Egy szobában ülünk. Tényleg Kitty az. Most mi legyen? Ez nem lehet igaz. Ennyi év után pont most futok össze vele? David egy ágyon fekszik, és a testvérem fürkészi, Őrnagy a falnak támaszkodva áll. Flo, a nő, aki vele van, a földön ül, hátát a falnak vetve. Én is a földön ülök, szemben velem Kitty a fotelben. Megpróbálok a fejébe nézni, de az övébe sem bírok. Mi van velem? Valakinek van egy kis képessége, és máris nem bírok belelátni a fejébe? Pedig azt hittem, ez már életem végéig elkísér. Most, hogy megszoktam, és használhatnám úgy, ahogy kedvem tartja, újabb akadály gördült elém.

 Már csak Kittyt bámulom, úgy, mint már évek óta nem tettem. Cseppet sem hasonlít rám, és ez előnyére válik. Barna szeme tökéletesen illik szőke hajához, keble és a feneke is pont jó méretű. Dereka is kellemesen karcsú, valamint karján is megfelelő arányban vannak izmok. De mégis úgy nézek rá, mint a testvéremre. Elvégre is a nővérem. Aztán Őrnagyék felállnak, és kisétálnak, engem pedig visszaültetnek. Beszélgetek Kittyvel. Sokat, sok mindenről. Egészen addig, míg be nem sötétedett. Akkor elkezdtek visszatérni a többiek is. Most esett le, hogy úgy is be tudok hatolni egy másik ember fejébe, hogy nem használok mentális erőt. Egyszerűen csak őszintén beszélgetünk, és kész.

– Na, sikerült megbeszélnetek a múltat, és a jövőt? – kérdezte David tapló módon. Komoran bólintok. Most le tudnám lőni. Flo és Őrnagy semmit nem kérdez, csak csöndben letelepednek.

– Itt alszunk – mondja Flo csendesen. Senki nem ellenkezik. Még Őrnagy sem, pedig ő aztán gyűlöli, ha egy civil parancsolgat neki.

 Lassan elindul a beszélgetés, de én abban nem veszek részt. Kitty néha közbeszól, de jobbára csak a három felnőtt beszélgetett. Csak nem akart jönni az álom a szememre. Kipróbáltam minden technikát, amit a pszichológus tanított a suliban, de csak nem sikerült. Aztán megpróbáltam újdonsült okkultizmustudásom felhasználva elaludni. Pár perc múlva mély bódulatban aludtam. Ezen bódulat közben sem felejtettem el azonban, hogy hajnalra állítsam lélekbeli órámat. Ez azért is fontos, mert egy ilyen bódult alvást akár hetekig lehetne húzni, de abba az ember bele is halhat. Ilyenkor általában nem szoktunk álmodni, nekem most mégis sikerült. Minden eszembe jutott álmomban, még az is, amit megpróbáltam elfelejteni. Az a nap, azok az élmények.

 Pontosan akkor kelek, amikor szerettem volna. Tökéletesen időzítettem, ugyanis öt perccel később megcsörren a telefonom.

– Igen, tessék?

– Te vagy az Kinsey? Itt Eddols tábornok. Merre jársz? Őrnagy is veled van?

 Közben felébredtek a többiek is.

– Igen itt van, és egy bolhapiac szélén. Miért keres? És miért nem őt hívta?

– Te kellesz elsősorban. Be kell jönnötök a legközelebbi laktanyára, eligazításra. Most valószínűleg kiküldjük az utcára magát. Néhány száz ember őrjöngeni kezdett, de egyre többen jötték, és több ezren vannak már ott. A rendőrség tőlünk kért segítséget, nem bírnak velük. Éles lőszert nem adunk a kezükbe, ha olyan helyzet van, csakis puskatussal lehet verekedni. Tehát jöjjenek, ahogy csak tudnak!

 Tízen ülünk az autóban. Mindegyikünknél egy puska, pisztoly, kés. A búcsúra gondolok, ahogy elválltam a nővéremtől. Nem akartam vele találkozni, most pedig nem akarok tőle elválni. De a katona azt teszi, amit mondanak neki. Minket kiküldtek az egyik városba, rendet tenni. Megpróbáltuk, és sikerült is. De a tenger elcsendesül, amíg újból erőre nem kap. De akkor már hatalmasabb, mint valaha. Visszarendeltek minket, aztán megint kiküldtek. Aztán megint vissza. De halljuk a híreket, az egész világban ilyen a helyzet. És kevés a katona, pedig nincs kiből toborozni. Egy katonára legalább háromszáz ember jut, ez pedig aránytalan. A hatalomnak engednie kéne, de nem teszik. Tűzzel, vassal védik azt, ami az övék, pedig ha nem engedik, el fogják venni tőlük. Nekünk már mindenünk ki van a harccal, de ők nem adnak parancsot a fegyverletételhez. Sokan beleőrültek a gyilkolásba, és megölték magukat. Az ilyenek nem valók katonának! Persze, én sem szeretek ölni, de akkor is megteszem, mert ez a parancs. És parancsot a lelkem miatt nem tagadok meg. Ilyenkor nem szoktunk barátkozni. Úgy még jobban fáj, ha valaki meghal. Most is csöndben ülünk. Repeszgránátok csörögnek a lábunknál, ezenkívül csak a kocsi zúgása hallatszik. Fékezünk, és megállunk. Pedig még messze vagyunk a céltól. Látjuk, hogy valami keresztbe van fordulva az úton. Leugrálunk a platóról, és villámgyorsan tereptárgyak mögé helyezkedünk. Én egy felborult autó mögött rejtőzöm el. Hat ember áll az úton, mögöttük motorok.

– Rohadékok, takarodjatok az útból, vagy szétlőjük a szaros seggetek! – kiáltja Frank. A hat ember, akik a Ragadozó nevezetű csoport tagjai, nem áll félre. Az egyik, akinek a szakálla lassan befedi az egész arcát, repeszt dob Frank felé. A katona tucatnyi darabra szakad. Kibiztosítjuk gépfegyvereinket, pisztolyainkat, és egy láthatatlan jelre szitává lőttük mind a hat embert. Így álltunk bosszút Frankért. Félretoltuk a motorokat, lecsapoltuk a benzint, aztán összegyűjtöttük a lőszert, a lőfegyvert, az élelmet, és ott hagytuk őket.

 Villanás, aztán pedig óriási robaj szakította meg a több órás csöndet. Mondtuk is, hogy ez már a vihar előtti csend. A villanás kezdetekor kiugrottunk, és tereptárgy mögé igyekeztünk, de a dörrenés félúton ért minket. Ledöntött a lábamról, és elég sokat sodort a földön. Valamiben megkapaszkodtam, és addig el se engedtem, amíg el nem állt a szél. Aztán megláttam a gombafelhőt. Azt hittem telecsinálom a gatyám. Ennyire súlyos lenne a helyzet? Ezt legrosszabb álmomban se hittem volna. Hirtelen megszólalt a rádiónk:

– Fiúk, menjetek, amerre tudtok, és éljétek túl ezt a pár évet. A hatalom megbukott, a vezérkar feloszlott, az atombomba a kormányok utolsó megmozdulásai voltak. Minden földrészen legalább húszat ledobtak, nem kíméltek embereket, sokszor a saját katonáikat sem. A vezérkarból sokan öngyilkosok lettek. Fussatok, nincs többé katona, nincs többé civil, túlélő és meggyilkolt van.

 Mellbe vág minket a hír. Ez lenne az a híres hatalom, az a híres vezérkar. Aztán még aggódhatok Őrnagy miatt is. És ott a nővérem, ott van David, aztán Flo, és a kedves öreg, Nick. Velük mi lesz? Mi van? Körülnézek, és most már látok. Sokan tényleg futnak. Már csak én és Fred állunk a kocsi mellett. Összenézek vele. Minden rosszban van valami jó. Nálunk maradt az élelem, a muníció, a legtöbb, ami a túléléshez kell. Elvigyorodunk.

– Tudod vezetni ezt a vackot? – kérdezem

– Persze, minek nézel te engem?

– Akkor nyomás!

– Hová?

– Bárhová, csak el innen!