Csak hasalok a földön. Kezem a hasamra szorítom, fáj, nagyon fáj. Arcom, ruhám átnyirkosodott, minden pontom hideg és fázik, kivéve egyet. A hasamat. Lassan felfogom az érintéseket. A kezemre valami meleg, ragacsos folyadék ömlik. Nem, nem is ömlik, hanem lüktet, méghozzá ütemesen. Hol erősebben, hol gyengébben, de a szívverésem ritmusában. Ekkor esik le a valóság, és jobban megüt, mint a leghatalmasabb pofon! Leszúrtak, legyőztek! És most fekszem a földön, mint egy kivert kutya, mint a legutolsó senki. És csak reménykedhetek benne, hogy megtalálnak, és elkaparnak valamelyik fa tövébe.

 Nem, nem és nem! Nem halok meg, nem lehet! Élnem kell, túlélnem, meg kell keresnem a nővérem, az Őrnagyot, Fredet és Pierret. Meg kell keresnem a szüleim házát, vagy a helyét, keresztet állítani nekik! Mennem kell, továbbadni a tudást, tanulni az okkultizmust! Ez az, há persze, az okkultizmus!

 Megrándul a testem. Elönt a fájdalom. Érzem a seb mélységét, és azt is, hogy lüktet benne a vér, hogy húzódik össze, és tágul ki a széle. Érzem, hogy milyen volt, amikor beszúrták, milyen volt, amikor kihúzták. Talán meg is forgatták, de erre már nem is emlékszek. Próbálom csillapítani, és valamennyire sikerül is, de még mindig szörnyen vérzik. Kinyitom a szám, hogy üvöltsek, de abból is csak a vér jón. Fáj, fáj, fáj, nagyon fáj! Hogy esne össze helyben, aki ilyet tesz! Gyilkolt volna meg gyorsan, de ez kicseszés! Nem lehet itt hagyni egy embert, én még a legvadabb ellenségem sem hagynám így magára. Megtisztítom légcsövem és nyelőcsövem a vértől, és próbálom csillapítani a vérzést. Nem nagyon megy, de valamennyire sikerül. A maradék okkult energiát a térbe eresztem. Jelzek valakinek, bárkinek, csak jöjjön. Valaki megkapja a jelzést, és üzen. Azt mondja, negyed órán belül itt van, tartsak ki. Hát rendben. Csak kibírjuk.

 Minden izmom megfeszítem, de már nem olyan erősek, mint voltak. Alig bírok megmoccanni, valahogy mégis térdre küzdöm magam. Több ponton is zúzódott a testem, ami még rátesz egy lapáttal a szúrt sebre. Újfent össze esek. Megint felküzdöm maga, és most tovább bírom. De ha ezt csinálom, meghalok, mielőtt ideérne az a valaki. Inkább csak hátra fordulok, nézem a felhőket, és próbálok megfeledkezni a szörnyű fájdalomról. Nézném, mert alig látok valamit, csupán elmosódó alakokat. Nem csillapítom tovább a vérzést, hanem inkább termelem a vért, így pótolva az elvesztett életnedvet. Lassan folydogálnak a könnyeim, alig bírom leküzdeni az ájulást. Mert tudom, ha elájulok, megtelik a tüdőm vérrel, és megfulladok. Tehát ébren, ébren, ébren.

 Meleg fuvallat suhan át felettem. Minden fa meghajlik. Fényesség hasítja át a levegőt. Aztán pár másodperccel elkésve, de megérkezik valaki. Rögtön hozzám rohan, rám borul, majd ellöki a kezem a sebről. Elkezdi gyógyítani azt. Átmelegszik a testem, nem fáj semmim. Alig bírok magammal. Már a lány, merthogy lány jött, ezt az érintéséből megállapítottam, tartja fel a szerveim működését.

 Két óra alatt helyre áll a testem. Talán még az izmaim gyengék egy kissé, de ezért nem panaszkodom. Eddig azt hittem, meg fogok halni. De látni még nem látok. Kimerültem, már az alapvető feladatokat se bírom végigcsinálni. Ájulásba zuhanok.

 Kinyitom a szemem. Kittyt látom magam mellett. És Davet, Őrnagyot, Fredet, Pierret, Flot. Mindenki, aki még számít. Itt vannak. Élünk, bár nem virulunk. Mocskosak vagyunk, éhezünk, rongyosak, büdösek, mégis élünk. És csak ez számít. Unszolásukra elmondom, mi történt. Csendben hallgatják, és csak Őrnagy fűz hozzá annyit, hogy bolond vagyok. Aztán találgatunk, ki lehet az a faszi, aki megtámadott minket. De sehová se jutottunk. Felállok, és kinyújtóztatom az okkultista erőim. Hirtelen láthatóvá lesznek mindenki számára. Össze vissza cikáznak, Fákat súrolnak, de embereket nem érintenek. Lassan egy gömbbé állnak össze. A gömb növekedik, majd szétrobban, beterít minket. Lila fény vesz körül, ez pirossá, majd kékké válik. Mindannyian fekszünk. Hányinger lesz úrrá rajtam. Próbálok felülni, de nem megy. Hirtelen olyan érzés fog el, mintha fénysebességgel utaznék. Aztán leállunk. Próbálunk feltápászkodni, de visszahullunk. Nézni se nagyon bírunk, csak csillagokat látunk. Este van, sötét. De a levegő szaga nagyon más. Mintha egy másik bolygón lennénk, ahol nem lehet szennyezni a levegőt. Mekkorát tévedtünk! Csak pár száz kilométerrel kerültünk arrébb.

 De ez a pár száz kilométer is ekkora változást hozott. Akkor mi lenne, ha több lenne? Semmi, nem a távolságon van a hangsúly. De akkor min?

 Lódobogást hoz a szél. Közeledik. Feszülten várunk. A csillagokon mintha egy hadsereg vágtatna át.