Sziklákon ülünk, körülöttünk a már ismert tizennégy hegy. Kitty leplezetlenül zokog, fejét Fred vállába temetve. Bella hozzám bújva szipog. Az én szememből is csurognak a könnyek. Fred elfordult, gyanítom az övéből is. Lassan egy órája sírunk, anélkül, hogy megmozdultunk volna. Összeszedem minden emlékem Davről, és elraktározom. Minden egyes tanító szava jól esik. Eszembe jutnak mosolyai, ahogy végig tudott feküdni az ágyán, ahogy vigyorgott, mint egy hülye. Aztán elapadnak könnyeim. Elengedem Bellát és felállok. Térdig járok az itt állandó ködben. Szemem a sötét égre tapasztom. Valahogy ürességet érzek magamban. Mintha meghalt volna egy részem. És nehéz lesz feltámasztanom. De sikerülhet! Vetek egy pillantást Bellára, és ez a hit egyre erősebb. De nem szabad, hogy akár egy pillanatra is elfelejtsem. Ezt soha nem bírom neki meghálálni. Márpedig nem maradhatok adós. Arrébb sétálok, és leülök egy kőre. Leveszem a pólóm. A bal kezembe koncentrálok egy kevés energiát, majd jobb vállam fölé emelem. Aztán egy mintát karcolok a bőrömbe. Ez, szándékom szerint szürkére színeződik. Az okkultisták legnépszerűbb jelképét, egy kelta keresztet karcoltam, alá három rúnát, melyek együtt kirakják Dav nevét, de külön is jelentéssel bírhatnak. Ezek nem érdekelnek.

 Összeakad Bellával a tekintetem. Az a szomorúság, ami benne van, talán még rosszabbá teszi, hogy Dav meghalt. Hiszen nem ismerte túl rég, mégis szívébe zárta. Kittynek is elapadtak lassan a könnyei. Fred immár tiszta, de szomorú szemekkel nézett szét.

 Élveztem, ahogy a szél átjárja a felsőtestem. Mintha ki bírna mosni minden bajt belőlem. Bárcsak így lenne. Végül mégis visszaveszem a pólóm. Visszasétálok a többiekhez. Erős vágy él bennem, hogy félrevonjam Bellát, aztán csak vele legyek, ne foglalkozzak semmivel. De mégsem teszem meg. Hiszen Dav nem azért halt meg, hogy abbahagyjuk! Küzdeni kell, végig kell csinálnunk a bajnokságot. Lehet, meghalunk. Benne van a pakliban. Abban, amelyiket felsőbb hatalmak osztanak. Nem olyan felsőbb hatalmak, mint amilyeneket, mi, emberek képzeltünk el, mint Isten, Sátán, ördögök. Hanem tényleg hatalmas lények. Akik még a Sátánnal is játszanak. Aki, ugyan nem teremtik meg a természetet, és nem szabhatnak határokat, mégis terelgethetik útját. Amíg meg nem érik egy világégés. Majd ezt követően újra felépíteni az egészet, mintha Kőműves Kelement játszanának. Nagyban! És amit évmilliók alatt felépítenek, évek alatt porba dől. Aztán, mint egy társasjáték, elkezdi építeni magát, ám ezek a hatalmas lények, mielőtt valaki, vagy esetleg egy világ túlnőné a szerepét, megfékezik, és újra medrébe terelik az építkezést, mint ahogy a folyót szabályozzák.

 Egy szót se szólunk. Visszaülök Bella mellé, és átöleljük egymást. Aztán megszólalok. Hangom száraz, beszédem akadozik. Mégis mondom:

– Bella! Tudod, merre vannak a szílek, vagy mik?

– Megkérdezhetem tőlük – felel lassan – Aztán az is érdekel, mennyit tudnak erről! Mert eddig vakon hittem bennük, hogy ők a világon az egyedüliek, akik teljes lényükkel a jó ügy mellett állnak, mégis, egyre több árnyat fedezek fel a fényben. Csalódtam bennük! Úgy volt, hogy végsőkig kitartanak a humanoid fajok mellett, ha kell, felveszik a harcot is a démonokkal, pokolfajzatokkal. És most minket küldenek harcolni, az ő csatájukba. Méghozzá úgy, hogy tudják, szinte a biztos halálba rohanunk. Mert már ezelőtt is tudhatták, hogy oda nem lehet kaput nyitni. . .

 Aztán egyszerre abbahagyja. A semmibe fúródik a tekintete, mégis, mintha nézne valamit. Valami kézzel foghatót. Elhomályosul a szeme, nagyon messze néz. Aztán kitisztul, megrázza a fejét. Rám néz, majd sorban a többiekre. Megered a nyelve. Elmondja, mennyit tudott meg a szílekről. Humanoid faj, azonban sokkal fejlettebb az agyuk, ezért nem a technológiájukat fejlesztették, hanem mentális erőiket. Mert sokkal hasznosabb, mint saját példámon is tapasztaltam, ha az ember húsz-harminc varázslabdát ki bír dobálni, ami biztos találat, mintha három tár golyót kilőne egy sorozatvetőből. Ezenkívül igen zord körülmények között is képesek életben maradni. És mivel vezetőik tudják, miről van szó, hogy ők adhatnak otthont a bajnokságnak, jelentős előnyben van részük.

 Már nem hallom, mit mond Bella. Pedig szoktam rá figyelni, most mégse megy. Lassan, gépiesen elindulok a többiekkel együtt az egyik hegy irányába. Belépünk a kapun. Amint átérünk, megmozdul bennem valami. Minden érzékszervem, ami eddig pihent, mozgásba lendül. Hirtelen olyan érzésem támad, mintha a Földi levegőt szagolnám. Itt is hasonló összetétele van, talán csak más arányokban. Mennyivel jobb ez, mint a Pokol bűze. Végignézek a kopár tájon. Borzasztó erősen fúj a szél. Fát csak elvétve látni, dombok hullámzanak a láthatáron.  

– Óvatosan gyerekek! – szólalok meg. Mentális erőimet láthatatlan sugár alakjában szétküldöm. Minden egyes élőlényről visszaverődik. Legalább ötvenen lapulnak a közelben. Nem tudom megállapítani, milyen fajúak, azonban sokan vannak. Ez aggasztó – Figyu, legalább ötvenen vannak a dombok mögött. Szerintem ők már tudják, hogy itt vagyunk. Csak nyugodtan. Nem fognak minket bántani, elvileg, de jobb biztosra menni!

– Mekkora zseni vagy, baszki, egy bazi nagy kapun át idejön négy ember, bezzeg a fejlettebb szílek le se szarják az egészet, sőt, észre se veszik – olvas be nekem Fred. Nem haragszok rá, ő is kivan Dav miatt. Inkább Bellához fordulok:

– Mit is kell itt csinálnunk, Bella?

– Ha figyeltél volna. . . – kezdi szemrehányóan

– Mégis hogy? Ezerfelé jár az agyam. Fenébe is!

– Jól van na. Itt kell megkeresni azt a szentélyt, vagy mit, ahol a viadal kezdődik. Útközben sem fognak minket támadni. Mi sem támadhatunk.

– Hogy találhatjuk meg?

– A szentély álcázza magát. Tehát, ha valaki izomember, akkor valószínűleg egy erőpróba juttatja oda, de ha például varázsló, akkor mágiával álcázza magát. Szóval nem lesz könnyű dolgunk. És körülbelül huszonnégy óránk van!

– Akkor haladjunk. Azt hiszem, ez a megkeresés az én szakterületem! – szólok. Elindulunk, és csak gyalogolunk. Az élőlények, bár folyamatosan érezzük őket, mégis eltűnnek, mielőtt meglátnánk őket.

 A kopár dombokon túlhaladva egy kiszáradt folyóhoz érünk. Nem tudni, mi folyt benne. Én már semmin nem lepődnék meg. Talán azon, ha végül még jól jönnénk ki ebből az egészből. De hát, ilyen a világ. Sziklák mellett haladunk el, és néhány fát látunk. Húsból! Minden fa színtiszta húsból van! Aztán megpillantunk egy nagyobb dombot. Teteje kopár, csak úgy mint eddig minden. Azonban egy nagy fennsík is található fent. Sohase érünk oda? Hirtelen ötlettől fogva előveszem mentális erőimet. Mozgást érzékelek fent, több száz lényt. Látom Kittyn, ő is észrevette.

 Kitty valamit morog pisze orra alatt. Aztán egyszerre minden megelevenedik. A fény táncot jár a hegy tetején, a szél is mintha zenélne, és furcsa hangokat sodor felénk. Fred értetlenül néz, Bella már tudja, miről van szó. Megjelenik egy nagy sziklatömb. Majd körben mégtöbb. Végül pedig legalább száz lény. Középen egy kisebb kódarab. Ez lehet a szentély érdemi része. Végül felfedezek egy kelta keresztet is. Gyorsan odamegyünk, és bevéssük a nevünket. Megbámulnak minket. Nem baj! Fő, hogy végre mi is tehetünk valamit!