A lovak lovas nélkül száguldanak. Nem ugyanott vagyunk, ahol pár perce. Abban a világban már régen megölték az utolsó lovakat, mint élelemforrást. Ügyet sem vetnek ránk, és ez meglep. Nem is kicsit, mégis nyugodtan fekszünk tovább. Hiába kezdenénk el körözni, hiszen éjszaka nem ismernénk ki magunkat. Aludni viszont nem akarunk, épp az idegen környék miatt. Bár nem gyanakodunk rá, hogy megtámadnak, jobb biztosra menni. Csöndben várjuk, hogy valamelyest kihajnalodjon.

 A hajnal csak nehezen jön el. És mire eljön, úgy érezzük, mintha éveket vártunk volna. Pedig csak pár óra volt. A hajnal is furcsa. Az elsőnek eltűntek a csillagok, majd halványan felragyogott a nap, ezután pedig szépen bevörösödött az ég alja. Madarak szálltak fel, megmozdultak a látóhatár szélei. Egy óriási pusztán voltunk, messzire lehetett látni. Mindenfelől mozgást érzékeltünk. Talpra ugrottunk, lőfegyvert kerestünk, de mind eltűnt. És a kések is. Minden, a zsákokban sem maradt semmi. Nem gondoltam volna, hogy az éjszaka ennyi lényt rejt el. Talán ennek köszönhetjük az életünket. Furcsa érzés fogott el. Mintha hiányozna még valami. Körben álltunk, védekezésre készen. Feszültek voltak az idegeink. Az élővilág hasonlított arra, ami egykoron a földön volt. Pockok, marhák, lovak, rókák szaladgáltak fel alá. Egy közeli facsoportból egy medve cammogott elő.

– Tűnjünk el, ezek közül bármelyik ki bír csinálni minket! – szólt fojtott hangon Fred. Csak bólintunk, és elindulunk. Szó nélkül mindenki egy irányba kezd el menni. Lassan érezzük, jól döntöttünk, folyó állja az utunkat. Megmosakodunk, iszunk, gyümölcsöt szedünk, és tanácskozni kezdünk, hogy is menjünk tovább. A folyóhoz lépek. A hiányérzet nem szűnt meg. A vízbe bámulok. Ragyogóan tiszta, látni benne a halakat, látni az alját. Ilyen tiszta vizet életemben nem láttam.

 Valaki visszabámul rám a víz alól. Hátrahőkölök, de a többiek nem veszik észre. Ráhunyorgok a szemre, de az meg se rebben. Ismerős nekem. Lassan közeledik a felszínhez. Még egy lépést teszek hátra, ezt már észreveszik a többiek is. Azonban nem foglalkoznak vele. Csupán Fred jön közelebb, de nem látja a szemet. Aztán a szem eléri a víztükröt, és meglátom a fény-testet is. Hirtelen eszembe jut ájulásom. Fred már egy fadarabot szorongat, és hátrafelé lépked. A lány áttöri a vizet, és fény-teste kiemelkedik a levegőre. Visszaintem Fredet, aki kelletlenül lép hátrább. A lány csodálatosan fénylő ezüstszín szemekkel néz ránk. Dav felkiált döbbenetében, Flo és Kitty halkan felsikolt, Őrnagy Pierrel karöltve ugrott talpra, készen arra, hogy bárkit megverjen. Intetten nekik. A fénylány közelebb lebegett hozzánk. Remény öntötte el a szívünk. Hát egy angyal jött el közénk?

– Nem vagyok angyal. Ember vagyok, abból a világból, amelyikből ti is jöttetek.

– De hát akkor. . .– kezdett bele Dav

– Többnek hittek, ezért elhoztak ide, a béke utolsó szigetére. De itt rá kellett jönniük, sokkal kevesebb vagyok, mint ők, az angyalok. Igazából nem is angyalok, csak így könnyebb megérteni

– Hát akkor mik? – kérdezem

– Fénylények. Azt hiszem ez a szó illik rájuk. De mint mondtam, idehoztak, aztán pár perc alatt kitaszított lettem. Ugyanis amit ott pár év alatt sikerült megtudniuk, felülbírálta az, amit itt pár perc alatt sikerült. De ezt már nem tudták visszacsinálni. Amint átlépnek ide a fénylény tulajdonságokkal rendelkezőek, fénytestük keletkezik, amit nem tudnak levetni. Tehát már itt kellett maradnom. Évek telhettek el a Földön, közben folyamatosan kerestem az átjárót. Éreztem kisebb nagyobb erőket, de egyik se volt elég hatalmas, hogy visszabírjon vinni. Aztán megéreztem egy szokatlanul nagy energiát. Kétszer, háromszor nyúlt át ide, de akkor sem maradt addig, hogy meg bírjam nézni ki az. Aztán amikor mégis megéreztem kevesebb volt, mint eddig. És fogyott. Próbáltam neki segíteni, de igazán kevés energiát tudok átkoncentrálni a Földre. Amikor azonban arra a síkra lépett, ami összekapcsolja A Tizennégy Világot, segítségére siettem. Próbáltam megóvni, tereltem, aztán kapcsolatban maradtam vele. Végül pedig, energiáját felhasználva, idehoztalak titeket.

 Elhallgat. Mi is csöndben ülünk, nem szólunk egy szót sem. Az jár a fejemben, amit mondott. Hogy ez a béke utolsó szigete. Mit is mondott? Tizennégy világ van, tehát ezen kívül tizenhárom. Vagyis tizenhárom világon dúl a harc, a pusztítás. Nem csak mi jártunk így. De más is szöget üt ez a fejemben. Ő hozott ide minket, de én mégsem érzem az erőt.

 Még nagyobb ragyogás zökkent ki elmélkedésemből. Pierre. Lassan fény veszi körül a testét. Majd fény lesz a teste. Végül olyan lesz, mint a fénylány. Csak a szeme különbözik. Csakhogy az ő szeme megmarad kéknek. Döbbenten kiáltozunk, ő azonban meg sem szólal. Mintha tudná, és bizonyára tudja is, hogy ennek így kellett lennie. Fénylények vesznek minket körül. Hallom szavaikat, és értem is, csak a mondanivalójuk nem hatol el az elmémig. Mert nem tudom felfogni, túl fejletlen az agyam, mint az embereké általában.

– Desmond, vállalnád-e, hogy Bellanak újra emberi külsőt adj? – kérdez engem az egyik fénylény. Bólintok, mert szólni nem tudok. – Akkor csak engedd szabadon az energiáid, Bella vezetni fog.  

 A fénylány, azaz Bella hozzám lebeg. Megfogja a kezem, és elkezdi keresni az energiáim. Azonban nekem nincs. Itt nincs. Viszont van egy ötletem. Ez abból áll, hogy transzformátorként alkalmazom a teste. Az ő okkult erejéből táplálkozok, amit a testemben a már megszokott energiává alakítok át. És ő ezt használja fel. Érzem, ahogy körvonalakat húz magán, megadja arca vonásait, izmait, fejformáját, mindent. Egy óra alatt kész van. Kész a teste, csupán a fényt kell leszakítani róla. Így még nehezebb a dolgom, mivel teste miatt kevesebb energiát tud felvenni. Már csak egy utolsó nekirugaszkodás. Gyűjtöm az energiát, egyre csak gyűjtöm. Aztán eszembe jut, hogy amikor idejöttünk, egy hatalmas energiaburok vett minket körül. Ez ugyan megszűnt, az ereje nem tűnhetett el. Próbálok messzebbre kószálni, és meg is találom, amit keresek. Így ugyan lassabban, de biztosan bírom az energiát felvenni. Amikor összegyűlt a kellő mennyiségű energia, teste körvonalaira koncentrálja, és megpróbálja letépni magáról. Két, három sikertelen próbálkozás után sikerül. Feltűnik előttem a hajdani Bella. Aztán előlép az előbbi fénylény, és így szól:

– Most mennetek kell, itt elvégeztétek a dolgotok. Csupán ketten fognak maradni közületek Pierren kívül. Flo és Őrnagy lesz az a két ember. A többieknek még sok dolguk van. Bella, te leszel az, aki kapcsolatot fog tartani köztünk. Dav lesz az, aki meg fogja mondani, mit nem csinál helyesen tanítványa. Kitty lesz az, aki figyelmeztet, ha közel a veszély, mert egyedül ő képes erre ösztönösen. Des lesz az, aki ereje olyannyira nélkülözhetetlen, mint a többiek képessége. Fred lesz az a fizikai erő, ami szükség esetén megvédi mentális erővel rendelkező társait. Tehát ti öten fogjátok folytatni az utat, közben persze találhattok szövetségeseket. A feladatokat majd eljuttatjuk hozzátok, ha eljön az ideje.

 Ezzel ablakot csinálnak, majd utunkra bocsájtanak minket.

 Egy nagy katlanban vagyunk. Körülöttünk tizennégy hegy, mindegyiken egy barlang, amelyikben egy átjáró van.

– Arra megyünk – mutat a legsötétebbikre Bella. Szó nélkül indulunk. Egy percre megállok az átjáró előtt. A pokol kapujában állok. Ismét az vagyok, aki voltam, csak más szolgálatában. Zsoldos vagyok, zsoldosok vagyunk, a fénylények ökle. Belépek a kapun, ismerős érzés fog el.

 Fegyver nélkül állunk a pokolban. Abban a pokolban, amely kegyetlenebb, mint hittük. Ahol minden percünk az életért való küzdelemről fog szólni. Öten egy világ ellen. Sok sikert!