Rohanunk a barlang felé, ahogy csak bírunk. A pokol összes teremtménye a sarkunkban van. Csak arra várnak, hogy kimerüljünk, és darabokra téphessenek. Én és Dav futunk hátul, Fred balról fedezi Kittyt, én magam előtt tartom Bellát. Néha belelövünk egy energiagolyót a tömegbe, amitől kidől egy-egy pokolfajzat, de eredményt nem érünk el. Dav elkezd ugyan akadályokat állítani, de sorra zúzzák szét őket a nagyobb démonok, ténylegesen ki se bírjuk próbálni. Kitty megbotlik, csak Freden múlik, hogy nem esik orra. Fred inkább a hátára kapja, és úgy rohan. Futás közben kilép a bakancsából, ezzel is növelve tempóját. Érezzük, hogy Bella is kezd lemaradozni. Mi hárman, még így, hogy Fred Kittyt cipeli, sokkal nagyobb iramban bírnánk futni.

– Bella, gyere a hátamra! – kiálltok előre. Csak bólint, nem szól semmit, inkább lelassít, és mögém áll. Szinte rohanás közben ugrik fel, én pedig varázserővel növelem a tempót – Kitty, te is gyorsítsd Fredet!

 Kétszer olyan gyorsan futunk, de csak a legveszélytelenebb démonok maradoztak le. Kitty egy árkot varázsol az üldözők elé, és néhányan a lendülettől beleesnek, de ez is csak a lassításukra volt jó. Egyre közelebb érünk a barlanghoz. Nem tudom, mit remélünk. Hisz, ha a Sátán elé érünk, ő ugyanúgy lemészárolhat minket, mint ezek itt. De a remény hal meg utoljára, tehát fussunk. Szégyen a futás, de szakadjon ketté, aki kerget! Mondjuk ez itt nem akadály, amíg összebírják rakni maguk Dav fut elől, el is éri a barlang bejáratát. Aztán térdre rogy, és vérezni kezd. A válla sérült meg. Éppen csak meg bírunk állni az akadály előtt. Leteszem Bellát, és megkérem, hogy Kittyvel együtt pörköljenek kicsit oda az első démonoknak A láthatatlan akadályra teszem a kezem, és várom, hogy kicsorduljon egy csepp vér. Egy varázsszót üvöltök, és az akadály leomlik. Gyorsan beslisszolunk, mielőtt újra összeállna. A démonok már felakadnak rajta. A Sátán már a sajátjaitól is fél? Hát ez már rossz. Aztán egy minden eddiginél hatalmasabb építményt pillantunk meg. A közepéből intenzíven áramlik az energia. Ha ezt magamba bírnám szívni, talán bárkit legyőzhetnék. . .

 Közben gyalogolunk, és bár egy szót se szólunk, mégis megértjük egymást. Nem tudjuk, mire számíthatunk, ha majd találkozunk a Sátánnal. Tehát Bella és Kitty hátul marad, mi hárman pedig bunyóra készen állunk. Állunk elébe, csak rajta. Dav sebe még mindig vérzik. Ijesztő, ha már egy képzett okkultista se bírja begyógyítani. Sokkal nagyobb szinten van, mint mi arról álmodni mernénk. Pár pokolfajzat szétszaladt, jöttünkre. Tudták, ha bejutottunk, akkor vagy erősek vagyunk, vagy a Sátán hívott minket. Tehát nem bánthatnak. Őszinte sajnálatomra egyik sem igaz. Pedig nagy előny lenne. Egy boltív tűnik fel előttünk. Felemelem a fejem. A boltív mintha szénből lenne, fölötte pedig egy ikertorony magasodik. Valami ismeretlen anyagból lehet, fekete felületén néhány folt ragyog vörösen. Csupán egy-egy ablak van az ikertornyon. Azon mintha egy szem bámulna kifelé. A teteje szinte a felhőket súrolja. Ha belül lépcső van, Sátán a talpán, aki felgyalogol. Belépünk, és még nagyobb energiát érzünk. Van egy sanda gyanúm, miszerint minden egyes akadály felfog egy kevéskét az energiából. Elbaktatunk a két torony mellett. Egy kiugró sziklapárkányon egy alakot fedezünk fel. Ez az alak lehet a Sátán. Fáradtan bandukolunk, a szemem mégis minden kis rezdülésre odafigyel. Az alak megfordul, és harsányan elkiáltja magát.

– Ki a tököm zavar már megint?! – mély hangja áthasítja a levegőt. Nem erre számítottam, az egyik leghatalmasabb lénytől. Valami fennkölt beszéd, amiből sugárzik a tiszteletet adó gyűlölet. Erre fel úgy beszél, mint mi. Most erre hogy válaszoljunk? Látom a többieken, hogy ők is ugyanilyen zavarban vannak.

– Mit tudsz a fénylényekről? Mit tudsz arról, miért küldhettek ide? – kiállt elcsukló hangon Dav, miközben sérült jobb vállát markolja.

– Mi van a fénylényekkel? Már megint kavarják a szart?

– Hé! – kiállt fel Bella.

– Csitt – szólok rá.

– Mi az? – kérdez vissza

– Nyugodj le, ez az a hely, ahol minden szónak súlya van – felelem.

– De tudok valamennyit a küldetésetekről – szólal meg ismét a Sátán, megunva magánveszekedésünk – tudom, hogy miért küldtek ide titeket. A világ egyensúlyban van, egy bizonyos időre. Aztán kibillen, és mind a tizennégy világon apokalipszis veszi kezdetét. Ez sorban van. Nem a tiétek az első, de nem is az utolsó. Már csak két világ érintetlen. A Paradicsom, és a Szílek földje. Mivel ez az egyensúly visszaállítható, többször is megismétlődik. Én eddig hármat éltem meg, pedig csak öt volt összesen. A milliárd évek alatt. Ilyenkor mind a tizennégy világból jönnek harcosok, hogy megteremtsék az új világrendet. Egy semleges területen rendezik meg ezt a viadalt. Néha több világban is harcolnak egymással a versenyzők. Ez szinte egy bajnokság. Csak a legjobb maradhat, még sincsenek halottak. Ugyanis nem szokás megölni az ellenfelet, kivéve, ha tisztességtelen eszközökhöz folyamodik. Ezen a bajnokságon mind a tizennégy világot képviselik, és a győztes harcos világa kerül az értéklánc csúcsára. Természetesen a Paradicsom és a Pokol és az energiákban szegény Föld szerepe is ugyanaz marad. Csak a ranggal meg bírják óvni helyüket. Ez egészen a következő apokalipszisig érvényes. Úgy érzem, ti fogjátok képviselni a Földet. Tudni kell, hogy ember még nem vett részt a bajnokságon. Bár humanoid lényekkel van tele a fél világ, mégis vannak egészen másfajták is. Mint amilyenekkel itt találkozhattatok.

 Előlép a fénybe. Magas, csak nadrágot visel, fehér bőrű, testén rengeteg varrat van, haja nincs, izmai félelmetesen ki vannak dolgozva. Nincsenek szarvai, csak két marhanagy, hártyás szárny áll ki a hátából. Egyik kezét előrenyújtja.

– Mielőtt elmennétek, meg kell küzdenetek egy teremtményemmel. Menekülhettek is. Rajta, Adolf!

– Ide nem bírnak kaput nyitni! – kiállt fel Bella. Harcolni kell, életre, halálra. Itt utoljára.  

Egy groteszk lény mászik elő a sziklák közül. Testalkata egy kutyára hasonlít, azonban se szőr, se pikkely, toll nincs rajta. Csak izom. A fura dudorok gyurmaszerűvé teszik.Mellső végtagjai aránytalanul nagyok, a hátsókhoz képest. Feje is olyan, mint egy farkasé, de előreugró álkapcsa krokodilra hajaz. Szeme nincs, szájában pengeéles fogak sorakoznak, füle is kicsi, orrlyuka állandóan mozog. Két lábra áll, karma súrolják a földet. Körbeszimatol, majd előrelendül, és Dav vállát harapja meg! Az energia, amit eddig gyűjtöttem, most egy árnykés alakjában megszilárdul, és Adolf testébe hatol. Vinnyogva leszáll Davről, de újra lendül. Freddel együtt verekszünk vele, mégis fölényben van. A lányok Davet ápolják, akinek sebe még erősebben vérzik, mint eddig bármikor. Nagy nehezen talpra áll.

– Készüljetek fel, azonnal menekülnötök kell. Velem ne törődjetek, nekem már mindegy. Sőt, szinte örülök, hogy nem kell ebben a bajnokságban részt venni. De féltelek téged Des, vigyázz Bellára, és magadra is. Kittyt azért nem mondom, mert rá, szerintem Fred fog ügyelni.

 Aztán varázsszót kiállt, és testéből fehér fény tör elő. Meginog a lábán, mégis talpon marad. Varázsigét üvölt. Szinte darabokra szakad a teste. Mellette egy átjáró nyílik ki. Fred még egyet belebikáz Adolf orrába, aztán ugrik. Én már átlöktem Kittyt és Bellát.

– Dav, hiányozni fogsz. Nem felejtünk el! – mondom szomorúan, és még utoljára látom arcán, azt a szomorkás mosolyt, ami, mint mindig, most is idióta vigyorgásba csap át. Ez az utolsó emlékem róla.

 Amint belépek a fehér párába, Dav több ezer darabra szakad.